A poszt témája akkor merült fel bennem amikor egy blogtársunk nemrégen feltett posztját olvastam. Ez a poszt kissé érthetőbb volt számomra, mint a sok más előző komplikált fejtegetése. Rádöbbentem hogyha a tövére lehámozom ő egy olyan nézetet képvisel ami a kapitalizmusban nagyon is ismert. Egy szélső baloldali, szakszervezeti nézetet.
Dió héjban, e nézet szerint a tőkés a munkásnak kevesebbet fog fizetni mint ami azoknak dukál. Szóval velük harcba kell szállni, hogy rákényszerítsük hogy jobban fizessenek. És hogy jobb munkakörülmények legyenek és hogy minél több munkást foglalkoztassanak és minél kevesebbnek mondjanak fel. A harc módja a sztrájk. edited-1.jpg)
Ugyan én sosem tartoztam szakszervezetbe, hacsak a mérnökök megyei egyesületét nem annak veszed és családi gyökereim nem sorolnak a munkásosztályba, nem vitatom hogy az előbb leírt gondolkodásban van igazság. A szakszervezeti mozgalom nagy eredményeket ért el világszerte. És nem szép beszéddel. Nem, hanem erővel, nevezetesen sztrájkokkal. Később politikai úton is, olyan pártokat alakítottak vagy támogattak anyagilag, általában baloldali pártokat, akik az ő érdeküket képviselik. Így idővel elérték hogy törvényébe lett iktatva a dolgozók joga szervezkedni, szakszervezeteket alakítani, sztrájkolni ha a munkaadókkal nem tudnak megegyezni és hogy amit a szervezkedés és a sztrájk ellen a munkaadók tehetnek az a legtöbb országban minimális. A szakszervezet lobbik az Egyesült Államokban (de másutt is) nagyon befolyásosak és gazdagok. Elképzelhetően ez Magyarországon is így van, vagy így kellene lennie, a tagjaik érdekeit képviselni kell.
Ugyan egyesek szerint a fenti gondolkodás és a baloldal népszerűsége az utóbbi időkben hanyatlóban van. Még ha ez igaz is, szerintem túl korai őket leírni és főleg a fejlődő világban nagy szükség van rájuk.
Sokféle szakszervezeti mozgalom van és a “modus operandi” országok szerint változik. Számomra legismertebb fajtája az angol szakszervezetek stílusa. Konfrontáció jellemzi. Közismert Margaret Thatcher harca a nagy angol szakszervezetek ellen. Az angol szakszervezetek Thatcher idejében nagyon erősek voltak. A konfrontációs szakszervezeti gondolkodás itt, új hazámban is, mély gyökeret eresztett. Megfigyeltem, a szakszervezeti tradíció és munkás büszkeség családokon belül öröklődik. Lényege hogy a munkaadókban sosem bíznak, ténylegesen osztályharci álláspontot képviselnek. Közös célról nem igen lehet velük beszélni, a jövedelem újraelosztására törekszenek. Csak beszélj, de adj több fizetést/juttatásokat…. most/ma mondják.
Az amerikai szakszervezetek nagyon hasonlóak. Az autó iparban volt egy sikeres taktikájuk amit sok más szakszervezet átvett. Mindig volt egy “soros” vállalat a három gyártó közül, (GM, Ford és Chrysler). Ezzel a sorossal tárgyaltak a szerződés lejártával, és ha kellett ez ellen sztrájkoltak. A sztrájk alatt az összes autóipari szakszervezeti dolgozó, de sokszor más szakszervezetek is, segítették a sztrájkolókat. A végeredményt, az új szerződést, a másik két autóvállalat (szereti nem szereti) automatikusan átvette. Más iparban is, ahol erős szakszervezetek voltak, pl. az acél iparban, ezt az eredményt (% fizetés emelés) tekintették célpontnak.
Más kategória az állam/megye/város alkalmazásában álló dolgozók szakszervezetei. Ezek a csak a hetvenes évek végére érték el a sztrájkolási jogot, sikeres lobbizás eredményeként. És ezóta igen eredményesek voltak. Itt Kanadában példaképpen az oktatók szakszervezete, egy óriási megyei szakszervezet elemi és középiskolai ággal, ugyanazt a “megosztod és uralkodj” módszert alkalmazta mint az United Auto Workers. Kipécéztek egy várost és ott a tanárok sztrájkra mentek. Elkészülve egy hosszú sztrájkra. Ez alatt a város tanárai, akik elméletileg sokkal alacsonyabb sztrájk fizetésen éltek, anyagi segítséget kaptak a nagy megyei szakszervezettől. A szülők, ahol sok esetben valakinek a gyerekekre vigyázandó otthon kellett maradni, nyomást gyakoroltak a városi tanácsokra hogy egyezzenek már meg a sztrájkoló tanárokkal. Magyarul, azok más nem tehettek, behódoltak a szakszervezet követeléseinek. Saját bőrünkön tapasztaltuk ezt anno Torontóban. Amikor ez megtörtént, más városok tanárjai “csupán” azt követelték amit ebben a városban már kiharcoltak és így ezt rendesen sztrájk nélkül meg is szerezték. A fizetés emelés az egész megyében általánossá vált. 2-3 év múlva a szerződés lejártával a ciklus újra kezdődött, egy új városban. Eredmény hogy a tanárok/tanítók évi jövedelme az inflációnál jóval meredekebben növekedett. Ditto a rendőröké, tűzoltóké, ápolónőké, a szemétszedőké és az elektromos műveknek dolgozóké. Míg a szemétszedők idővel azt érték el hogy a város ezt kiszerződtette magán vállalkozóknak, és őket így elbocsájtották, a rendőr/tanár, stb. funkciót nem lehet magánosítani.
Egyes sztrájk, például a postások, vasutasok, vagy a repülő vállalat (akkoriban csak egy nemzeti domináns repülő társaság volt) sztrájkja rengeteget ártott más iparnak is. Azoknak a vállalatoknak akik ezeket a szolgáltatásokat használták. Megint csak munkásokat kellet ideiglenesen felfüggeszteni, nincsen szállítás, nincs értelme termelni amíg normalitás vissza nem köszönt.
A fent leírt szakszervezeti taktika tagadhatatlanul sikeresnek bizonyult de szerintem rövid látó. Mondanom sem kell hogy az elért fizetés emelések és juttatások a hosszú távon valósan inflációt okoztak. Sokszor az új juttatások azon felül voltak amiket a munkaadó vagy az adófizető képes volt vállalni. Áremelés és adó emelés következett. Idővel így a szakszervezetek, ugyan tagjaiknak látszólagos eredményeket hoztak, gyengítették a gazdaságot és hosszabb távon ártottak az ország jólétének.
Vállalatok, ahol szakszervezetek nem működtek, előnybe kerültek. Ez történt az észak amerikai autóiparban, ahol a magas bérek, a rendkívül kedvező juttatások és jövőbeli elkötelezettségek (nyugdíj) ezeket (a “nagy hármat”) versenyképtelenné tette. A japán autóipar jobbára szakszervezetek nélkül működik és magas minőségű olcsóbb kocsikat ajánlott a piacon. A japánok nagyon jól bánnak alkalmazottaikkal de a konfrontációs gondolkozást nem tűrik meg.
A japán autógyártók itt Észak Amerikában (orcátlanul) gyárakat kezdtek létesíteni. Mondanom sem kell szakszervezetek nélkül. Tipikusan gazdaságilag szegény területekre ruháztak be, ahol magas volt a munkanélküliség. Itt a detroiti nagy három uniós bérének feléért ajánlottak munkát. Félreértések elkerülésére ezek a bérek még mindig a minimál bérnél magasabbak voltak, és kényelmes megélhetést biztosítottak. Nem volt hiány jelentkezőkben. Az eredmény hogy a nagy háromnál jóval megbízhatóbb és olcsóbb autókkal árasztották el a piacot ami már nem import volt hanem “made in the USA”. GM, Ford és Chrysler eladási száma és hírneve hanyatlani kezdett és tudjátok hogy két nagy autógyártó (Ford kivétel) a tönkremenéshez közel jutott. A helyzet csupán az utóbbi években fordult visszájára, nem kis mértekben állami (Obama elnök) azaz az adófizetők segítségével!
Az állami szektor sztrájkjai pedig állandó adó emelésekkel jártak, avagy ahol nem, az adó jövedelem átirányításával. Az utak és hidak karbantartása helyett az alkalmazottak fizetésére ment a jövedelem. És így hova jutunk?
Összefoglalva szerintem a legjobb ha a szakszervezetek és a munkaadók együttesen dolgoznak. Azt hiszem ez történik Németországban és a skandináv államokban. Jó időkben illik nyereség részedésben részesíteni az alkalmazottakat. Hosszas sztrájkok senkit sem segítenek. Túlzott fizetés emelések és juttatások “örökre” szólnak, jó idők viszont sajnos nem állandóak a kapitalizmusban. Amit egyszer adtál, azt nehéz vissza csinálni. Nyereségrészesedésnél a juttatás nincsen kőbe vésve, ha van kapnak, ha nincsen nyereség, nincsen osztalék.
A másik kérdés, és erre nehezebb megoldást találni, mit kezdjünk azokkal a szakszervezetekkel amik nem a magán szférában működnek hanem az állam szolgálatában? Jó ötlet itt a sztrájkolást továbbra is megengedni? Mert ha Ford ellen sztrájkolsz mint egy munkás, figyelembe kell tartanod hogy esetleg Ford kevesebb kocsit fog eladni és kevesebb munkásra lesz szüksége, azaz sztrájkoddal saját vállalatodat is tönkre teheted. De a sztrájkoló tanároknak, rendőröknek és tűzoltóknak e miatt nem kell aggódniuk. Ő nekik nincsen versenytársuk.