A futóbolondság számomra akkor vett komoly irányt, amikor kollégáimmal tavaly jelentkeztünk a Spar Budapest Maraton jótékonysági váltófutására. A "jó buli" mellett határozott célunk volt, hogy a 42 kilométer közös lekűzdésével sokezer forintot is összegyűjtsünk a Bátor Tábor számára. Mondván, kihasználva a Népszabadság biztosította kereteket és előnyöket, hatékonyabban tudjuk felhívni a közvélemény figyelmét is a futásra, az egészséges életmódra és - elsősorban - a beteg gyermekek élményterápiáját támogató alapítvány munkájára.
Az Élménykülönítmény tagjaiként - "Osonol" fantázianéven - külön-külön készültünk a nagy megmérettetésre, ki hatékonyabban, ki kevésbé. Az aktív edzések mellett nagy hangsúlyt fektettünk a jótékonysági kampányra is, olykor bolond fotózásokon vettünk részt, de elkészült két úgynevezett kampányvideó is a csapatról, ezzel is segítve a sikeresebb adománygyűjtést. (Az említett videókat, amelyeket Kovács Klára kollégánk készített: ittés itt lehet megnézni) Az akció sokakat megmozgatott, csak a mi futóváltónk több mint háromszázezer forintot gyűjtött össze a barátok, ismerősök és jótékony ismeretlenek olykor egy-kétezer forintos adományaiból.
Az Osonol csapata (Ábrahám Ambrus, Pető Péter, Huszák Balázs, Varga G. Gáborés jómagam) kifejezetten jó időeredménnyel, 4 óra 15 perc alatt teljesítette a teljes maratoni távot. Ha őszinte akarok lenni magamhoz és a többiekhez - és mit is tehetnék mást -, be kell vallanom, hogy ez az időeredmény nem rajtam múlott. Számomra a 2012. október 7-i váltómaraton legnagyobb tanulsága - amit azóta Gusztos Pétertől is megtanultam -, hogy nem a rajthoz, hanem a célhoz öltözünk. Én ugyanis a hűvös idő miatt hosszú futónadrágot, meleg aláöltözetet és futódzsekit, sapkát és kesztyűt húztam. Sőt, mindehhez még a BátorTábor ajándékpólóját is magamra vettem; csináljuk akkor már rendesen. A váltópontomon (Lágymányosi-híd) közel három órát vártam izgatottan az érkező futókollégára, és mire odaért, kisütött a nap. Én továbbra is kesztyűben és három (!) réteg felsőruhában. Az első száz méter után rájöttem, hogy nem a mellettem elszáguldó félmeztelen futótársak a bolondok, hanem én. Mire a Szabadság-híd budai hídfőjéhez értem egy mobilszaunában éreztem magam. Megállni, félreállni, no pláne vetkőzni kezdeni önvereség (utóbbi ráadásul botránykeltő szabálysértés) lett volna. Futkorászásom eddigi történetének legnehezebb 4-5 kilométere volt, a tanulság örökérvényű. Utóbb persze csak a szépre emlékezünk, az élmény mindennel együtt is felemelő volt. És ekkor dőlt el végérvényesen: ha lassan és nehezen is, de fel kell készülni egy teljes maratonra. Mert meg lehet és meg is kell(ene) csinálni.
Alább a váltófutásról készült Népszabadság-videó: