Legkisebb, győzedelmes fiunk, legszeretettebb költőnk, hősünk, bálványunk, a mi Sándorunk valamikor réges-régen, egy koltói udvarházban - legalább egy rövid időre - nagyon boldog volt. Áldassék az Úr neve ezért - úgy mondom, ahogy mondom - nem vallásként - ösztönből.
Áldassék az Úr, vagy a sors, nevezzük akárhogy, hogy köztünk lehetett, szegény magyarok közt egy csoda, egy üstökös, egy zseni, egy megtestesült költő. Prózai szavam alig van vele kapcsolatban: a János vitézen nőttem fel, sorsom, születésem költők közé vetett - de a legelemibb élményem miklósi nagyapám könnyes szeme, aki az ecetfáját gondozta a kertjében: a csemetét a kiskőrösi Petőfi házból hozta.
Már nem élt, amikor megmondtam volna neki, hogy tévedés az egész - ott ugyan nem lakott a Petrovics család.
Ámbár sose mondtam volna el, kíméletből, annyira boldog volt, annyira HITTE -viszont elmeséltem, hogy Petőfi mit írt Törökszentmiklóssal kapcsolatban, és atya (így hívta az egész család, vők, menyek, unokák is) az neki egy életre szóló boldog tudat volt. Atya nagyon fiatal korában a Hangyánál dolgozott, ami Miklóson a kis piac mögött volt - nos Petőfi az úti élményeiben leírja, hogy Miklóson,1846-ban, a kis piacon cseresznyét vett valami kofáktól.
Ugyanott! Attól fogva mindig megállt annál a kispiacnál könnyekig meghatódva - (itt vett Petőfi cseresznyét! itt állt, ó a lábanyoma itt van még valahol: isten is megáldja) ma is megvan a piac - egy hatalmas multi árnyékában, de fejet csak egy valaki hajtott ott éveken át. Atya. Amíg élt.
Apám? Neki nem kellett közvetlenül oktatgatni minket - elég volt, amit a szőnyegen játszva kihallgattunk. Fiatal apánk azt mesélte: annak idején gyakran belógott Füst Milán előadásaira, aki a tolókocsijából arról beszélt: kollégák, Petőfihez meg kell öregedni!
Most kezdem elhinni. Most kezdem érezni, most ámulok el egy mézeshetes vers tökéletességén. Most nyitogatom a kulcsot az abszolút zsenihez.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
(Koltó, 1847. szeptember.)
Annyi a titok. Annyi a kérdés: miért voltak egy mézeshetes, nagyon boldog, feleségét imádó nagyon fiatal embernek sötét képzetei?
Miért nem a virágokat látta?
Miért gondolt a feleségére úgy, mint özvegyre?
Miért kizárt, hogy a barguzini csont az Petőfi? (Erre kérésre tökéletes bizonyítású választ adok, aki kéri).
Miért ő a legkedvesebbünk?
Miért tűzi minden hatalom a zászlajára?
Jobb lett volna-e, ha marad Koltón, vagy bárhol és nem megy harcolni? Meghalni? mit írhatott volna aztán? Nem tudom:
"Aztán futottam, útat nem tekintve
Arcom,kezem tövistől vérezék
Futottam árván, mint a hullócsillag
Melyet magából kilökött az ég." (Tündérálom)
Dehogy volt ő hullócsillag. Álló csillagunk ő, legszebb, legfiatalabb, legtökéletesebb gyermekünk.
Örök csillagunk:
"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él."
