Az a bizonyos út a pokolba. Mármint, amelyik jó szándékkal van kikövezve. Legutóbbi megszólalásommal sikerült olyan embereket kellemetlen helyzetbe hoznom, akik ezt semmiképpen nem érdemelték tőlem. Akiket érint, azoktól ezúton bocsánatot kérek.
Aztán van itt néhány szorosan a bloggal kapcsolatos, meg néhány általánosabb kérdés. Nem válaszokat várok a problémáimra, mert hiszek benne, hogy a kiutat mindenkinek meg kell találnia, csak elmesélem.
Először is, nem csupán nálam fordult elő, hogy egy bejegyzésbe, amely általános jelenséget taglal, a vélt jobb érthetőség kedvéért konkrét nevek, események, írások kerülnek. A veszély kettős, az olvasók, hozzászólók egy része csak a kiemelt nevekre reagál, hozzáállásától függően negatívan vagy pozitívan. A másik oldalról, olyanok neve kerülhet így be a forgásba, akik ennek egyáltalán nem biztos, hogy örülnek.
Másodszor – megint előtérbe került a blog gondozásának kötelessége. Tudtam, hogy el fogok utazni másfél napra olyan helyre, ahol nincs internet. De, akkor már hosszú ideje kinn volt az írás a frissülőben, nem kavart fel különösebben nagy port, hát nem zártam le. Ehhez képest reggel egy meki free wifijét kihasználva, a zuhogó esőben konstatáltam, hogy váratlan számban jelentek meg hozzászólások. Az idő, és a hely nem volt alkalmas arra, hogy bárkinek is válaszoljak.
Ezért most általánosságban leszögezném: vannak olyan blogfelületek, amelyeket valamilyen közösségi cél hoz létre. Megítélésem szerint a nolblog nem ebbe a kategóriába tartozik, így a közösség léte vagy hiánya sem értelmezhető kérdés számomra. Ennek megfelelően nem is arról van szó, hogy valakinek a mondanivalójával óhajtok elvi közösséget vállalni, vagy mindig és mindenki esetében kéjes örömöt okoz, ha olvashatom. Csupán az a Voltaire-nek tulajdonított kijelentés motivált, amit ugyancsak sikerült lejáratni az elmúlt évek magyar valóságában, ezért nem is idéztem korábban. Arra gondolok, hogy bár nem értek egyet azzal, amit mond, de…
Éppen ez okozza a súlyosabb dilemmáimat. Református vagyok – ezt már lehet a szükségesnél többször is hangsúlyoztam. Itt azért fontos, mert meghatározza, hogy nem igazán hiszek az egyszeri bűnbánat utáni teljes megtisztulásban. Felemeltem a szavam valamiért, ennek következményei vannak.
Ha nincsenek következményei, azaz nem történt semmi, rám nézve akkor is vannak következményei. Tegyek úgy, hogy az én lelkiismeretem tiszta, mert én szóltam?
Vagy hallgassak el, ahogy ezt már sokan felvállalták nem csupán kényszerből, hanem saját elhatározásból is? Nem tagadom, ezzel elsősorban magamat büntetném, és múló kellemetlenséget okoznék azoknak, akik el szokták olvasni a gondolataimat, vagy szeretik meghallgatni a zenéket, amelyeket találok, megosztok, de a cél szempontjából nem oszt, nem szoroz.
Írjak tovább, csak tegyek valamilyen jelzést minden alkalommal a blogba fennálló tiltakozásom jeléül? Ez előbb-utóbb igen unalmassá válik, ráadásul ez is magyarázható úgy, magam előtt mindenképpen, hogy valójában megy tovább a verkli, csak a lelkiismeretem nyugtatom.