Hosszú hetek teltek el sóvárgással cseppnyi víz, finom, friss levegő után. A meleg miatti bódultságban és mélységes aszályban vergődő vidéken – ahol élek – még a legutóbbi napok idején is tartotta magát a hőség. Miközben a híradásokból hallottam, az egész országot elárasztotta a frissítő esős időszak, felénk ennek nyomát sem érzékeltük.
Néhány napja, a forróság dacára, ebéd után felcihelődtünk. Már az autóban ültünk, de még nem döntöttük el, hová és merre eredjünk útnak. Mára elég jól megismertük a vidéket, mondhatom, hogy széltében-hosszában bejártuk. Úgy gondoltam, a Dél-Alföld nemigen tud már újat mutatni nekem. Egy szentesi sütizés után a térképet szemléztem. Tanácstalanság. Izzasztó percek. Megvontam a vállam: menjünk Békés irányába, hátha…hátha találunk fás, ligetes, enyhet adó pusztát, mittudomén. Mondtam fennhangon. Az út mellett, mellettünk sárgára-vörösre égett pusztai fű, a levegőben gólyát már nem látni, nem régen ők is útra keltek, érdekes, valójában csak most lettem erre figyelmes. A rádió szólt, az időjós tárgyilagos közlése szerint szinte az egész országban bárhol kialakulhatnak záporok, zivatarok…. kivéve Dél-Alföld keleti részét és Békés legnagyobb részét.. Felnevettem. Indulhattunk volna nyugat felé is. Miért mégsem arra? Eszembe jutottak a gólyák. Menekülnek a nyárba…lehet, hogy én is? Hogy mégis? Minden forrósága ellenére ki akarom, ki kell még élveznem a perzselő meleggel együtt járó napfényt? A hosszú időre rám kényszerülő, kabátbegombolós időkkel dacolnék? Így tudat alatt, persze…Mert közben legyezzük magunkat, sóhajtozunk, meg minden.
Már elhagytuk Orosházát, amikor egy tábla, s rajta a név előhív bennem egy emléket : Kakasszék – áll a táblán. Lakóhelyem településén élő, amatőr festő – Marika – hívott egyszer be házukba, még ideköltözésünk elején. Nézzem meg alkotásait. Sorra mutogatta műveit, kis széljegyzetekkel látta el őket, egyik előtt hosszabban időztünk. Büszkeséggel vegyes nosztalgikus hangokat véltem kihallani szavaiból: Ez Kakasszék! Jártál már ott? - kérdezte. Nemmel válaszoltam. A képen egy tavat láttam, szomorúfűzek vízbe lógó ágait, a tóban szökőkút, szobor, partján padok. Szép lehet – jegyeztem meg, erre Marika előkeresett egy régi képeslapot: Erről csináltam – mutatta a kopott anzixot. Sokat jártam oda, valamikor – mesélte Marika – minden évben, tudod a reumám miatt..Nagyon híres a szanatóriuma…Arról biztosan hallottál…Aha…konstatáltam, ám további megjegyzés nem fűződött részemről az erős, élénk színekkel megfestett tájképhez.
S, most ott voltunk a település bejáratánál…Nosza, menjünk, nézzük meg a tavat, a szobrot, mindent, amire én emlékeztem a képről.
Hát mentünk…
A poros út végén rozsdás vassorompó mögött valaha szép, inkább hegyi szanatóriumra emlékeztető egyemeletes épület előtt álltunk meg…Kiszálltunk. Egyelőre tavat nem láttunk, csak nádast. Körbe jártuk az épületet, elhanyagolt udvar, mögötte nyitott kerítés hátrafelé. Odaballagva, csak egy szántó-féle , mögötte nádas, ameddig a szem ellát…
De hol van itt a tó? Tettem fel előbb magamnak, aztán egy arra járónak a kérdést. A válasz szerint menjünk vissza a ma is működő szanatórium elé, majd balra a nádas mellett…az maga a tó. Összenéztünk. Hm. Valamit félreérthettünk? Vagy nem látunk jól? Hát elindultunk a mondott irányban. Én direkt átmentem a főépület auláján, párom inkább megkerülte. Benn halk beszélgetés, tévé villódzás, néhány beteg sétált a folyosón. Igyekeztem minél előbb kifelé, tudja fene…. csak a kíváncsiság hajtott át az aulán, valójában nem kedvelem a kórházi miliőt. Persze, akinek muszáj, az nem kedvtelésből van itt. Szóval elindultunk tó-felfedező utunkra. A nádas melletti akácos poros ösvényén egyre beljebb haladtunk az elhagyatottságtól lehangoló dzsungelben.. Régi, vízbe vezető betonlépcső mellett egy ember álldogált… Kérdésemre nevetett: itt már nem találok sem tavat, sem szobrot, sem szökőkutat, padokat pláne. Rég volt az már! Mondta. Elhordták a padokat, megszűnt a strand, a valaha országos hírű Júlia-fürdő. Tudja, hogy miért kapta ezt a nevet? Honnan tudnám, azt sem tudtam, hogy a tó, a tórendszer elmocsarasodott, a nád vette át az uralmat a szobor, a szökőkút és a szomorúfűzek felett. A nővérszállások, szolgálati lakások sem látszottak a vadonban.
Valamikor 2000 táján volt itt utoljára komolyabb felújítás, akkor azt hittük, végre újra felébred csipkerózsika-álmából Kakasszék, és végre ismét jóhírünket viszi a világba a régen gyógyító munkájáról elismert kórház. A szikeseken élő emberek erőfeszítése - így az idős ember.
A tizenkilencedik század óta ismert, valahai fürdő, nevét egy a huszadik század első évtizedeiben itt élt kislányról kapta, aki fájós csont-tbc-s lábait áztatgatta a helyi vízben, iszappal borogatta, s lám, csodák, csodája, enyhült a fájdalom. A lány apja ezt elmesélte a kislányt kezelő orvosnak, s innen már nem nehéz elképzelni a történet folytatását. A fürdő a két háború között igen híres, elismert gyógyintézménye volt a csont-tbc-ben szenvedőknek, még műtéteket is végeztek itt. Sőt egyik lelkiismeretes orvos neje, hogy az évekig a falak között élő gyerekek tanulhassanak iskolát létesített az intézményben.
Hát ez a múlté. Az intézmény viszontagságos éveket tudhat maga mögött, Békés-Csongrád határán, egy tórendszer partján, másik végén az ismert Gyopáros - fürdővel....amelyik már békési fennhatóság alatt enyhíti a betegek fájdalmát, nyújt élményt a pihenőknek. Emez Csongrád megyéhez, a hódmezővásárhelyi Erzsébet-kórházhoz tartozik.
/én ezt nem így láttam most, pedig aképállítólag 2009-ben készült/
Úgy tudom, mára hotel-színvonalú szobákat is kialakítottak az épületben. Lehet, ennyire nem néztem körül, viszont a környezet, mely szerintem minden rekreáció, gyógyulás, regenerálódás fontos része, itt finoman szólva is gyalázatos. Sajnos így tudom csak kifejezni, amit láttam.
Néhány kép, kizárólag személyes benyomásaim alapján:
Visszafelé indultunk az autóhoz. A nemzeti lobogóval ékesített szanatórium bejáratánál, a nádas partján álló - én úgy láttam egyetlen - padon idős asszony ült.
A tó résnyire látszó szélén úszkáló kacsákat nézegette, nevetett : A gazdájuk nem tudja összeszedni őket! Készített egy ketrecet, hátha úgy sikerül becserkészni a vígan lubickoló jószágot. De már elunta a vadászatot. A kacsák elbújnak a 2,5 km hosszan kiterjedő tórendszer nádas-labirintusában. Nézze csak - mutatja - már párosodtak a vadkacsákkal, ott vannak az utódok, ni! Na, ezek már csak inkább maradnak vadak! Nem csoda! Mégis csak jobb, mint a ketrec!
Az intézmény sorsáról szóló jubileumi írástidelinkelem, hátha valakit érdekel.
Majd mesélek Marikának, bár lehet, hogy ő mindezt nálam sokkal pontosabban tudja...sőt biztos.
Utóirat: Akkor még nem, de azóta megérkezett hozzánk is az eső, igaz egyelőre nem képes pótolni az korábban elmaradt áldást.