mégis, mit is?
Nem volt rossz. Mármint, kampánybeszédnek. Együtt ünnepelt az ország. Igaz, az Orbán ásta árok két oldalán. Illetve, ezen az oldalon nem is annyira. Nem igazán volt mit ünnepelni. Még az ország kenyerét sem. Tönkölybúzás-joghurtos… hurrá, bármelyik háziasszony otthon is kisütheti! A fene tudja, én valahogy jobban örülnék egy sima, két nap múlva is ehető kenyérnek, 3,60-ért. Mert ennek az egyedi receptúra szerint készült kenyérnek meg sem merem kérdezni az árát.
Na, ugorgyunk!
Népünk Boldogsága pl. Székesfehérvárt tisztelte meg együtt ünneplésével. A pórnép, dacolva az égető nappal, türelmesen várt. Már jó előre kivezényelték őket, pedig tudott dolog volt, mikor is érkezik a Nemzetvezető. Aki nem csak, hogy soha nem hazudott, de ismeri Talleirand mondását: a királyok udvariassága a pontosság!
A pórnép erről mit sem tudott, tehát türelmesen izzadt, és nyújtogatta a nyakát.
Egyszer csak ujjongó kiáltás röppent a napon aszalódott fejek fölé: ott a Viktor! Ott jön a Viktor!
És valóban. Viktor ott jött. Teljesen úgy jött, mint egy hétköznapi ember. A két lába közül az egyiket mindig előbbre rakta, mint a másikat, így jövésbe került. Persze, hátulról úgy látszott, mintha menne, de az csak ósdi komcsi trükk volt. Nem is jött be.
Viszont Viktor bejött. Bele az – őt – ünneplő tömegbe. És viselkedett. Mosolygott, integetett jobbra, s balra, szigorúan kiegyensúlyozottan. Amennyit jobbra integetett, annyit balra is, rá ne mondja senki, hogy előnyben részesíti a jobboldalt! Imitt barackot nyomott egy kiskamasz fejére, amott megsimogatta egy alsó tagozatos buksiját - a gyerek szülei legott elhatározták, hogy Lajcsikát ki is veszik a gyp-s osztályból, mert, mint látható, nincs is a gyereknek kocka feje, hiszen a
Viktor - a MI Viktorunk – milyen simán körbe tudta simogatni! Behajolt egy babakocsiban gőgicsélő kisdedhez is, de a pici ettől felsírt, és azonnal megállt a fejlődésben. A személye körüli teendőkkel megbízott államtitkár ezek után súgott valamit a Kárpát-medence polihisztora fülébe, aki a továbbiakban tartózkodott az ilyen megnyilvánulásoktól.
Kezet is fogott jó néhány hívőjével. Az egyik ki is jelentette: na, én ezen a héten már biztosan nem mosok kezet! Igaz, Viktor jobbja – az a szent jobb – érintette az ő semmire való jobb kezét. Egy másiknak - neméppen munkás külsejű, de rezsicsökkentéssel jól megáldott nyugdíjas, kellő áhítattal az arcán - be is mutatkozott: jó napot kívánok, Orbán Viktor vagyok! A megtiszteltetéstől a derék honfi annyira leesett a maradék IQ-járól, hogy azt találta válaszolni: jó napot kívánok! Mi is magyarok vagyunk!
A Nemzet Gyámola ezek után nyilvános kormányülésen vett részt, amit a pórok tekintélyes része erősen nehezményezett, mert ők tkp. az áldás okán jöttek ki a térre. Csakhogy, Viktor áldást nem osztott. Majd legközelebb.
A kormányülés, persze, a székvárosnak dukált, mert hát, ott székeltek, kormányilag. Könnyű, laza székelés volt. A polgármester bemutatta a város fejlődését, amit a Nagy Kormányos bekezdésenként, ott és azonnal, lereagált. Csak úgy záporoztak fenséges szájából a kérdések az illetékes miniszterek és államtitkárok felé!
Mert hát, volt ott minden, mint a búcsúban. A mi Viktorunk meg csodálkozott, cöcögött, ejnye-bejnyézett, örvendezett és felháborodott. Mikor, miért. Nem halad a sóstói stadion felújítása? Ejnye már! Hány millióra is van még szükségetek? Micsoda, hogy az elkerülő út? Nosza, tegyünk róla! Államtitkár úr, jegyezted? A városi erőmű? Nyugi, kivásároljuk!
Azután volt még némi beszéd, holmi képzavarokkal, zavaros István mítoszokkal, meg egy hangyányi elmúltnyolcévezéssel, meg csöppnyi EU-ellenességgel, de az már lényegében senkit nem érdekelt.
Letudtuk, megvolt, az ország együtt ünnepelt, mehetünk haza. A sör a frigóban már éppen a kellemes hőfokra hűlt le. Az legalább megérte...