Az orosz nacionalista gondolkodás sarkköve Oroszország és Európa viszonya. A kérdés pedig az, része-e Európának vagy sem; ha része utánozni kell, vagy elzárkózni tőle? Vagy különáll és teljesen öntörvényű fejlődési utat jár be.
Az utánzás lett volna a kormányzat válasza, de lealacsonyodhat-e Oroszország odáig, hogy Anglia, vagy Franciaország példáját kövesse? Ha az angol és a francia út a példa, akkor különösen az utóbbi esetében nyilvánvaló, nemcsak államról, nemzetről is szó van. A két példában egyértelmű, ha nem is látták, hogy ott az állam hozta létre a nemzetet. Európa keleti felén többnyire hiányzott az állam, amely ezt megteremthette volna. Ezért a görcsös erőfeszítés itt a nemzet létrehozására, hogy az majd maga teremtse meg államát. Ez azonban nem volt járható út Oroszország számára, hisz itt az állam létezett, méghozzá hatalmas. Ez az állam vitathatatlanul orosz volt, a nem oroszok nem számítottak.*Ez az oka annak, hogy a gondolkodásban a nemzet fogalma keveset szerepel, megléte természetes volt. Amint az is, ha az állam hatalmas, a nemzet is az. S ha mindkettő ilyen, akkor küldetése van Európában. Ezzel mindenki egyetértett, a küldetés tartalma volt a vita tárgya. A kormányzat a rendfenntartást; az értelmiség az erkölcsi missziót, Európa (az egész emberiség) felemelését tartotta feladatának. Ebben az elgondolásban nem volt semmi sajátosan nemzeti. Liberálisok, szocialisták, sőt a konzervatívok is ezen, a formailag azonos véleményen voltak.
1800 körül két eszme körül csoportosultak az utánzás hívei:
-anglománok, az angol konzervativizmus hívei. Számításaikból csak az maradt ki, hogy Anglia minden feudális külsősége ellenére polgári;
-gallománok, akiknek Napóleon a rend helyreállítója és a forradalom megfojtója volt.
A kormányzat hol ide – hol oda pártolt. Ebbe a „kállai kettősbe” robbant be Nyikolaj Mihajlovics Karamzin 1811-es emlékirata, a Feljegyzés a régi és új Oroszországról. Karamzin határozott nemet mondott az utánzásra. Kikelt az európaizálás ellen, mert az oroszok világpolgárok, de nem orosz állampolgárok. Minden, ami I. Péter óta történt eltévelyedés, az utánzás nem ment; egyre távolabb kerülő társadalmi osztályok, holott Péter előtt megvolt az összhang. Péter meghozta ugyan a civilizációt, de a külföld szolgai utánzása túl nagy ár. Oroszország nem utánozhatja Európát. Az ország létének alapja az autokrácia, ezért Szperanszkij alkotmánytervét** el kell vetni. Karamzin a felsőoktatás problémáit is sajátos módon oldotta volna meg. Szerinte az egyetemi oktatás felesleges, nem kell, mert csak káros eszméket terjeszt.
A napóleoni háborúk egy időre más irányba terelték a haza üdvét szem előtt tartók gondolatait. A Párizsig jutott győzedelmes hadsereg tisztjei léptek először a tettek mezejére. 1816-ban létrehozták a Honmentés Szövetsége nevű szervezetet.
A haza szükségleteit tartották fontosnak, alkotmányt és jobbágyfelszabadítást követeltek. 1818-ban a Közjó Szövetsége (Haza Igaz és Hű Fiai) Zöld Könyvet állított össze – a porosz Tugendbund mintájára. Magas erkölcs, öntudatos hazafiak a közjó megteremtését tűzték ki célként. Abban hoztak újat, hogy kimondták ennek létrehozása az elsődleges, és nem szükséges a lojalitás az uralkodó iránt. Uprava (igazgatóság) alakításán fáradoztak; aktív filantrópok voltak. 1820 táján ezek a csoportok névlegesen feloszlottak, de informális csatornákon továbbra is tartották egymással a kapcsolatot.
A besszarábiai Tulcsinban szolgáló Pavel Pesztyel vitte radikális irányba a Társaság reform elképzeléseit. Orosz Igazság (~ Törvénykönyv) címen dolgozta ki tervezetét. Az általa vezetett csoport, a Déli Társaság, a Nyikita Murovjov gondolatait támogatók az Északi Társaság. Az északiak mérsékeltebbek; az USA mintájára szövetségi államot hoztak volna létre, amely 13 államból és két egyenjogú tartományból és a tartományokon belül 568 kerületből állt volna. Monarchiát képzeltek el, korlátozott uralkodói hatalommal, a jobbágyot személyében szabaddá tették volna (föld nélkül), magas cenzussal aktív és passzív választójog. Két kamarás parlament, az alsóház választott képviselők a lakosság arányában. A szenátusban államonként három szenátor, összesen negyvenkettő. Mindkét ház hat éves hivatali idővel rendelkezett, kétévente a tagok harmadát lecseréltek volna. Feladata a törvényhozás és ellenőrzés lett volna.
Ezzel szemben Pesztyel eltörölte volna a nemesi kiváltságokat és a monarchiát. A földeket két részre osztotta – állami, elidegeníthetetlen, művelésre bárki kaphatott volna belőle. A másik rész szintén állami tulajdon, de bérbe adható és eladható lett volna. Tervei közt szerepelt a céhrendszere felszámolása, öt évre választott egykamarás parlament (vecse), törvényhozási jogkörrel. Ötfős duma kezébe tette volna a végrehajtók hatalmat, évente egy tagot cseréltek volna. A tervek között szerepelt egy százhúsz fős ellenőrző tanács a korrupció ellen. A központosított ország álmának megvalósítását a lengyelek segítségével képzelte el. Ezért cserébe korlátozott autonómiát jutatott volna, katonai szövetséget, orosz érdekek szerint megvont határokkal, az orosszal megegyező berendezkedéssel. Pesztyel érdekes elméletet adott a politológiának is. Minden népnek joga van az önállóságra, minden nagy államnak a jólvédettségre. Ha a két jog ütközik a jólvédettség élvez elsőbbséget. Oroszországnak jólvédettsége érdekében meg kell szereznie Moldvát, az egész Kaukázust, Kirgizföldet és Mongóliát. A Déli Társaság képviselte eszmék, megvalósulásuk esetén hatalmas lépést jelentettek volna előre. A Társaságokkal egy időben működött az Andrej és Pjotr Boriszov, valamint Julian Lublinszkij fémjelezte Egyesült Szlávok Társasága. Őket azért érdemes megemlíteni, mert célul tűzték ki a szláv népek egyesítését Oroszország zászlója alatt és Magyarország, mint szláv ország szerepelt a listájukon. 1825-ben olvadtak be a Déli Társaságba.
Ezek a csoportok a Sándor cár halálát követő rövid bizonytalanság idején*** robbantották ki a Dekabrista felkelést (1825. december 12.). A felkelés meglehetősen komikusan indult és annál tragikusabb véget ért: a szenátus felesküdését Miklósra kívánták megakadályozni, ez sikerült is. Utána a felvonult csapatok méla várakozásba merültek. I. Miklós cár meggyőzésükre először Miloradovics szentpétervári főkormányzót, a napóleoni háborúk hősét küldte, aki a katonák körében igen népszerű volt. Őt azonban Kahakovszkij lelőtte. Ezután a pétervári metropolitára hárult a meggyőzés kényes feladata. Ő sem járt sikerrel, ezért az uralkodó kiadta a tűzparancsot. 250 halott maradt a téren. A megtorlás kegyetlen volt. 121 személyt ültettek a vádlottak padjára. Ötűket kivégezték, a többieket kegyelemből Szibériába száműzték. 1856-ban még tizenkilencen éltek, ők II. Sándor kegyelmében részesültek. A dekabrista kudarcot követően a szellemi élet tetszhalálba merült. Mind a kormánypárti, mind az ellenzéki oldalon hallgattak a tollak. A csendet Uvarov kultuszminiszter törte meg.
Uvarov 1832-ben közétette az orosz trinitást, amelynek tagjai az ortodoxia, autokrácia és a népiesség. Először szóljunk a pravoszláviáról. Az ortodox egyházból tilos kitérni. Az óhitűek szabad vallásgyakorlását cári rendelet engedélyezte. Viszont az óhitűek gyermekei csak akkor járhattak iskolába, ha visszatértek az igaz hithez.**** Ukrajnában komoly konkurenciát jelentett a görög katolikus egyház és térítő munkája, ezért 1839-ben betiltották. Térítést, a nem éppen missziós egyházként ismert, ortodox egyház is végzett. A Baltikumban 1845 és 1847 között 74 ezer parasztot nyertek meg a pravoszláviának, és szerzeteseik Kínában is megtalálhatók. Igaz ott elsősorban az új tudomány, a sinológia aszkétái működtek (pl. N. J. Bicsurin, aki tizennégy éven át volt, Iankinf szerzetesi néven, a pekingi pravoszláv misszió tagja).
Az autokráciáról már képet kaphatunk a dekabrista felkelés leverése kapcsán. Az elnyomás az élet minden területére kiterjedt. Gondosan ellenőrzött mindennapok, szervezkedés gyakorlatilag lehetetlen. A tisztán műveltségi társaságokat is feloszlatták, pl. 1847-ben a Cirill és Metód Társaságot. Ez az egylet valóban művelődéssel foglalkozott, csak csipetnyi ukrán ízt adott neki, hogy tagja volt Nyikolaj Kosztomarov és Tarasz Sevcsenko is. Utóbbit, megtorlásképpen, besorozták, és Miklós cár megtiltotta, hogy fessen, vagy ami sokkal veszélyesebb, írjon. Hasonló sorsra jutott két évvel később a Petrasevszkij-kör. Petrasevszkij által kiadott Idegenszavak szótára (1847) nagy feltűnést keltett. A szavak magyarázatai a korabeli nyugati szocializmus álláspontját képviselték, emellett tette le a voksát Petrasevszkij is, aki forradalomról ábrándozott. S bár a kör tagjainak többsége a művelődésre helyezte a hangsúlyt, mindenkit halálra ítéltek. Az akasztófa alatt kaptak kegyelmet, ami Szibériát jelentette. Köztük volt egy fiatal író is, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij.
Az Uvarov által megadott szentháromság harmadik tagja a narodnoszty (népiség). Uvarovnál ez azt jelentette, hogy a nép természetében megvan a másik két alapelv (ortodoxia és autokrácia) elfogadása. A nép csak ezt akarja, teljes egységben él az uralkodóval, aki meghallgatja a népet, úgy dönt. Korabeli európai fogalmak szerint ez voltaképpen az orosz nacionalizmus megfogalmazása. Beletartozik az is, hogy a nép ösztönösen a cár híve. A nemzet és nacionalizmus fogalmak az orosz gondolkodásban nemigen kerültek elő. Ez alapvetően az orosz állam létével, nagyhatalmi státuszával függött össze.
Uvarov a kormányzatot képviselte, nézzük az ellenzéket. Az első, már nem csak, vagy nem elsősorban művelődési társaság a Nyikolaj Sztankevics körül egyetemi hallgatókból alakult szűk kör, amelynek tagja volt többek között Ivan Turgenyev és Mihail Bakunyin is. Klasszikus német filozófiát tanulmányozták; Hegel hatása különösen erős. A létező dolgok ésszerűsége, az ember és az emberiség megjavítása a legfőbb cél. Az orosz gondolkodásnak ez az egész emberiséghez szóló üzenete, hosszú időn keresztül majd a legfőbb teendő, az orosz messianizmus ebben a körben kezdett először megfogalmazódni.
1836-t Pjotr Csaadajev tette érdekessé, pontosabban a Tyeleszkop folyóiratban megjelent levele (ez az egy jelenhetett meg a francia nyelvű, magas filozófiai és erkölcsi síkon megírt levelekből). Csaadajev szerint az ortodoxia tönkretette az oroszokat, mert hiányzik belőle az a gondolkodás, amit a nyugati egyház képvisel. Az orosz múltban nincs semmi pozitívum, csupa szörnyűség. Csaadajev nem írt jobbágyfelszabadításról, alkotmányról, egyéb demokratikus követelésről mégis óriási felzúdulást okozott, mert Szent Oroszország Anyácskát támadta. Származására való tekintettel nem száműzték, háborodottnak nyilvánították. Az állóvíz megmozdult, a szentpétervári cári rezidenciától távoli Moszkva lett az ellenzék központja. A főhadiszállást Jelagina szalonjában ütötték fel. Összejöveteleket, vitákat rendeztek filozófiáról, közgazdaságról, erkölcsről és mindenekelőtt a hazai teendőkről.
Az 1840-es évek elejére két nagy csoport jött létre: a nyugatosok és a szlavofilek. A kérdés még mindig Oroszország és Európa. Azzal mindenki egyetértett, Oroszország más, mint Európa.***** 1844 után olyan nagyok lettek az ellentétek, hogy a közös megbeszélések elmaradtak. A társulások tagjai csak egymás közt hajlandóak találkozni; aztán a nyugatosok is két pártra szakadtak.
Folytatása következik.
Ajánlott bejegyzések:
Az orosz egyház a XVII. században
*Ebben az időben még ismeretlen fogalom a nemzetiség, illetve a nemzetiségi mozgalom
**1809 Állami Dumát javasolt a törvényhozás elősegítésére. A Duma tagjait a nemesek, polgárok és a munkásnép – állami jobbágyok és városi alsóbb rétegek- választották volna, igen bonyolult, a munkások esetében négylépcsős választási rendszerrel. Ez a választott Duma csak tanácsadói joggal rendelkezett volna.
*** Ki a trónörökös? Hivatalosan Konsztantyin, de ő lemondott a trónról, erről azonban Sándoron kívül senki nem tudott.
****Az 1656-os és 1666-1667-es zsinaton kimondott kiközösítéseket és anatémákat, amelyek az óhitűeket sújtották, majd csak az 1971-es zsinat vonja vissza. Az óhitűek jelentős kisebbséget alkottak. Hivatalosan 829971 raszkolnyik élt a birodalom területén (1850-es adat); valós számukat azonban csak becsülni lehet. Egyes becslések szerint akár kilenc millióan lehettek.
*****Európa = Anglia és Franciaország