Azok a vádak értek egy korábbi posztomon, hogy egy, az egész Emberiség sorsát befolyásoló komplex kérdéssel nem kellő tisztelettel, nem elég átfogóan, sőt jó strucc módjára homokba dugott fejjel foglalkoztam. Most teszek egy kísérletet arra, hogy a homokból megpróbáljam kihúzni a fejemet, és a téma komolyságát megillető tisztelettel átkaroljam a kérdést.
A kérdés:
Hogyan válhatott az elmúlt 2000 (1700) (1400) év alatt egy Saul nevű ember által vizionált, és I. Constantinus római császár által szentesített vallás (mely a „szeretet és megbocsátás” eszméjét hirdeti) milliónyi (zsidó, keresztény, indián, afrikai, afroamerikai, ateista, tudós és egyszerű) ártatlan gyermek, asszony és férfi életének megnyomorítójává és halálának okozójává?
Ehhez a kérdéshez elválaszthatatlanul kapcsolódik egy másik:
Egy egyszerű, hétköznapi földi halandó által kreált, fiktív személy (Krisztus) szimbolikus haláláért hogyan lehet 2000 (1700) (1400) éve a (mindenkori) zsidó népet mind a mai napig felelősnek tartani?
Egyfelől
Helyezzük a kérdést tágabb környezetbe, és tekintsünk vissza Saul születését megelőző néhány ezer évre! Ha ez sikerül (hiányos történelmi ismereteim nekem ezt nehezen teszik lehetővé) kiderül, hogy az azóta katolikus hitre tért népek (görögök, germánok, kelták, magyarok, szlávok, stb…) semmilyen konfliktusban nem álltak a zsidókkal azokban az időkben (valószínűleg nem is tudtak egymás létezéséről). És akkor jött Saul, keresztény hitre térítette őket (elsőként a görögöket), és „beléjük égette”, hogy a zsidókat gyűlölni kell. Az igaz, hogy Saul zsidó volt és az is, hogy Krisztus haláláért egyedül ő vonható felelősségre, hiszen az ő képzelete szülte és egyben ölte meg saját fantáziájának teremtményét, de miért kellene ezért az összes zsidót gyűlölni és kárhoztatni?
A fegyencbolygó
Tény, hogy a zsidók is ludasak abban, hogy a Földi Paradicsomból Fegyencbolygó lett az évezredek során, viszont az is tény, hogy a kereszténység alapját képező legfontosabb vallási és erkölcsi parancsolatok – minden változtatás nélkül – ugyanazok, mint a zsidóké:
A
Mózes által kőtáblába vésett
Tízparancsolat
A Tízparancsolat
Ha a Tízparancsolatot olvasom, mindig egy (rém)kép villan a szemem elé. Afrikából friss rabszolgaszállítmány érkezik egy végeláthatatlanul hatalmas texasi gyapotföldre, az intéző, akit mellesleg Mózesnek hívnak, felsorakoztatja őket az úr hatalmas palotája előtt, és felolvassa nekik új gazdájuk parancsait:
Ti, a mai naptól George W. Bush, a környék legerősebb, leggazdagabb és leghatalmasabb földbirtokosának rabszolgái vagytok. Ő a ti uratok és parancsolótok, más urat nem szolgálhattok. Aki elszökik, az ellen hajtóvadászatot indítunk, és amikor elkapjuk a helyszínen szétmarcangoltatjuk a vérebeinkkel. Az uraság nevét ki nem ejthetitek a szátokon, akár örökre el is felejthetitek. A jövőben őt az Úrnak kell szólítanotok. Minden parancsra azt kell rávágnotok: Igen, Uram! Nevét szájatokra soha nem vehetitek, aki megszegi ezt a parancsot, vagy csak egy rossz szót is merészel szólni róla, vagy káromkodásaiban említést tesz róla, azt büntetésből ide, ebbe a földbevájt sötétzárkába három napra étlen szomjan elzárjuk. Ha valakinél olyan tárgyat találunk, amit Afrikából hozott magával, vagy itt faragott magának, ami előző életére, gonosz és primitív isteneire, buta varázslóira, vagy bármire a múltjából emlékezteti, azt ehhez az oszlophoz kikötjük, és véresre korbácsoljuk.
Aki gyűlölettel gondol az Úrra, vagy atyái vétkeztek ellene, az harmad sőt negyedíziglen is büntethető. Aki viszont hűséges alázattal, feltétlen engedelmességgel, az őt megillető tisztelettel szolgálja urát, azzal szemben irgalmasak és könyörületesek leszünk. Egy pihenőnap illet meg minden rabszolgát a héten, ezen a napon leróhatja kegyeletét az Úrnak, és megemlékezhet annak végtelen jóságáról, hogy magához vette, befogadta és mindennapi kenyerét biztosítja.
Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a (gyapot)földön, melyet az Úr ad neked! Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan fehér ember ellen! Ne kívánd fehér ember házát! Ne kívánd fehér ember feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a fehér emberé!
A virtuális akol virtuális melege
Magyarország a gengszterváltás óta egy olyan (nem létező) gyapotföldre emlékeztet, valahol lent Délen, Texasban az 1800-as évek közepe táján, ahol a rabszolgákkal választatja meg a földbirtokos azokat a kiváltságosokat, akikből munkafelügyelők lesznek, akik döntenek arról, hogy kinek mi a dolga, és milyen büntetés jár azért, ha valaki megszegi a szabályokat. Ezek, a rabszolgákból lett vezetők pillanatok alatt elfelejtik, hogy honnan jöttek. Ahogy a korbácsot a kezükbe kaparintják, már csak a földbirtokos elvárásainak akarnak megfelelni. A rabszolgákkal persze elhitetik, hogy az ő érdekeiket képviselik. Szegények ezt el is hiszik. Tehetnek egyebet? Tisztújításkor ahelyett, hogy elzavarnák a hatalomtól megrészegedett munkafelügyelőket, bedőlnek annak a sok üres ígéretnek, amely ilyenkor elhangzik.
Az eredet
Ha még egy kicsit tágabbra nyitjuk kameránk objektívjét, és végképp kihúzzuk fejünket a homokból, akkor az emberré válás bonyolult folyamatába ütközünk. A matriarchális társadalmakban még „paradicsomi” állapotok uralkodtak. Férfi és Nő szerepének megfelelő terheket és felelősséget vállalt ebben a szűk és éppen ezért mindenki számára áttekinthető „családias” társadalmi formában. Az emberiség elszaporodásával ezek az egymástól izoláltan élő közösségek kapcsolatba kerültek egymással, ami óhatatlanul konfliktusokat teremtett kötöttük. A döntési felelősség egyre inkább átcsúszott a férfiak kezébe, hiszen a nők továbbra is helyzetüknél fogva a család ügyeivel voltak elfoglalva. Ez az automatizmus végül odavezetett, hogy a férfiak lettek a tágabb értelembe vett „család” fő döntéshozói, így a nők háttérbe szorultak, és végül elvesztették a döntéshez való jogukat, és a világ (a férfiak) rabszolgájává váltak.
A férfiak hataloméhsége nem érte be ennyivel (evés közben jön meg az étvágy), így aztán nekiláttak egymás birodalmainak meghódításához és a vesztesek leigázásához (ebből már a nők is jócskán kivették a részüket –Keresd a Nőt!). Így alakultak ki a rabszolgatartó társadalmak, amelyek az emberi viszonyokat alapvetően meghatározó elvek szempontjából (néhány elnevezéstől, valamint a technológiai és technikai fejlődésből származó különbségektől eltekintve) mind a mai napig uralkodó társadalmi formák maradtak.
Másfelől
Ha viszont a másik irányba indulunk el az időben, óhatatlanul belebotlunk Bolyai János által a semmiből teremtett (és nem feltétlenül mindenki számára szép) Új Világba. És ez már nyomósabb érv a katolikus dogmák ellen. 1832-ben Bolyai örökre süllyesztőbe küldte azt a világszemléletet, amelynek nevében milliónyi ártatlan ember halt meg értelmetlenül. Nem véletlen, hogy Gauss „szemétkosárba dobta” Bolyai Appendix-ét, ahelyett, hogy kiállt volna mellette. Gauss nem mert konfrontálódni a napóleoni háborúk után restaurálódott európai hatalmi elittel, féltette állását és jó hírnevét. Azután jött Georg Cantor (a halmazelmélet atyja) és még egy döfést mért a hagyományos világfelfogás agonizáló testébe, majd a 20. század 30-as éveiben Gödel végképp pontot tett több ezer év hamis világszemléletét megalapozó tudományos szemléletmód végére. Ennek ellenére még további 60 évet kellett várni Galilei rehabilitálására, és ki tudja, még meddig kell várni arra, hogy a keresztény világ nyugdíjba küldje Sault.
Azúr nem az Emberiséget száműzte a Paradicsomból, hanem az egyes embert: Ádámot és Évát. Az Emberiséget nem is száműzhetett, hiszen az Emberiség nincs is döntési pozícióban. Mindenegyes nap, mindenegyes döntési szituációban, mindenegyes konkrét kérdésben, mindenegyes konkrét helyzetben az egyes ember felelőssége a döntés meghozatala. Ezt a felelősséget vállalta magára Ádám és Éva, a Férfi és a Nő, amikor evett a tudás fájáról. Ezt a felelősséget lepasszolni egyenlő, feladni embervoltunk legkarakterisztikusabb darabkáját.
Egyáltalán helyes-e azt mondani, hogy Azúr száműzte Ádámot és Évát a Paradicsomból? Nem. Azúr nem száműzött bennünket a Paradicsomból, hanem felszabadított minket a saját uralma alól. Tehát mindenegyes embernek saját felelőssége vállalni a döntéseivel járó minden terhet, mert csak így válhat szabad emberré. Cserében megkapja azt, ami után mindenki vágyódik, a boldogságot, hiszen a Boldogság azt jelenti, hogy szabad akaratunkból dönthetünk saját sorsunkat érintő minden kérdésben.
Aki feladja döntési jogát, aki hagyja, hogy mások döntsenek a feje és a sorsa felett, abból pillanatok alatt rabszolgát csinálnak a szemfüles döntéshozók, így hát ne csodálkozzon azon, hogy hiába kergeti egész életében a boldogság kék madarát. Ebből már következik, hogy minden hagyományos értelembe vett forradalom eleve kudarcra van ítélve, hiszen a szabadság nem egy statikus állapot, amit ha kivívtunk, örökre jogot szerzünk arra, hogy szabad emberként éljünk. Minden embernek minden döntési helyzetben bizonyítania kell, hogy szabad ember akar-e és tud-e maradni, vagy vállalja a rabszolgasággal járó (döntési) felelősség- és így persze szabadságmentes életet.
Röviden összefoglalva: Ha feladjuk a szabadsággal járó felelősségünket és kötelezettségeinket, biztonságunk és bizonyos helyzeti előnyök érdekében, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy rabszolgát csinálnak belőlünk Azúr önjelölt földi helytartói, és nem maga Azúr.
A 20. században két globális átalakuláson ment keresztül az emberiség:
1. Felszabadultunk a természet uralma alól.
2. A nők felszabadultak a férfiak uralma alól.
Viszont elkövettük azt a végzetes hibát, hogy nem vettünk tudomást erről a két hatalmas változásról, vagy legalábbis nem a súlyuknak megfelelő módon kezeltük azokat. Hagytuk, hogy a múlt automatizmusai tovább uralkodjanak a tehetetlen tömegen, így óhatatlanul beleszaladtunk az elmúlt 100-150 évben abba a rengeteg tévedésbe, hibába, bűnbe és gyalázatba, amit különböző ideológiai, gazdasági és pénzügyi elméletek gyártóinak és megvalósítóinak nyakába próbálunk varrni. Én csak arra szeretnék figyelmeztetni, hogy még egyszer ne essünk bele ugyanabba a csapdába!
Mindezek figyelembevételével egyetlen forradalom:
A
az, amely képes az egyes ember és az egész Emberiség szemszögéből tekintve ezt a komplex és bonyolult kérdést a helyén kezelni, melynek során az egyén nap mint nap kivívja magának (magában, magával, magáért, és így áttételesen az egész Emberiségért) a szabadsághoz való jogát.
Libidóka
Ugyanezt a témát járja körül fantasztikus zsenialitással, rengeteg humorral, hihetetlenül szellemes poénokkal, fergeteges szereposztással Michel Gondry filmje a
„Filozofikus burleszk egy megszállott természettudósról, Nathanról (Tim Robbins) és furcsa feleségéről, Lila-ról (Patricia Arquette), akik egy nap az erdőben sétálva vademberre (Rhys Ifans) bukkannak. A fiatal férfi a vadonban született és ott is nőtt fel. Magukkal viszik, elnevezik Puffnak, majd Nathan laboratóriumában úri modorra kezdik nevelni a szőrös, beszélni sem tudó lényt. A kísérletek nagyon jól haladnak, egyedül Puff ősi, elementáris erejű szexualitásával nem tudnak mit kezdeni.” – port.hu
Előző MoZi Ajánló:
ANONYMUS