Menekült kérdés

Nem vagyok szélsőséges, csak vaskalapos szemüvegen keresztül vizsgálva tűnhet úgy.

Beledöglik Európa a nagy népvándorlása, ha vezetőink nem húzzák be a vészféket.

http://nol.hu/kulfold/ozonlenek-a-menekultek-szerbiaba-1558787

http://nol.hu/kulfold/mar-egy-ideje-figyeltek-a-vonaton-tamado-terroristat-1558775

https://www.facebook.com/bartospeeter/posts/813830255404031

Mijas / Málaga

Avagy hogyan bukott le Osszián (= várady) blogger(ina)

Hát igen, így jár az, aki a bőség zavarával küzd, és több nicknéven ír a NolBlogon, hogy önmagával beszélgessen, önmagát kommentálgassa, saját magától idézgessen, hogy többen támogassák ugyanazt a véleményt, s hogy bizonyos gyomorforgató dolgokat ne azon a felhasználónéven kövessen el, amelynek a hírnevét óvni kívánja, nehogy kizárják a blogközösségből.

Bevallom, én nem tudnék párhuzamos nickneveken blogolni, nem is látnám értelmét, mert annyira karakteres véleményem van, hogy akár egyetlen hozzászólásból meg lehetne mondani, ki is van az új név mögött. Le sem tagadhatnám magamat. De egyébként sincs ilyen igényem, mert egyenes embernek tartom magam, aki nem takargatja a véleményét.

De nem mindenki ilyen. Van, akinek ez szükséglet, hogy az egyetértő támogatásban ne lehessen hiba, ezért más nicknéven tapsol önmagának.

De nagyon könnyű ám hibázni a konspirációban. Az ember egyszerűen elfelejti, hogy milyen felhasználónéven van éppen bejelentkezve. Pedig ki is van írva a komment ablak felett a nicked, mégis elfelejted megnézni, mielőtt megnyomod a "mehet" gombot. Ilyen egyszerű.

Ez történt "Ossziánnal" is "várady" blogjában, melynek címe "Virággal üsd a nőt" tegnap (azaz 23-án) este, ahol kebelbarátjával, Grincs bloggerrel "váradyként" folytatott "eszmecserét" a szokásos perverz témájukról. Majd a kommentsorba tökéletesen illeszkedő stílusban, modorban és tartalommal 20:55-kot becsúszott egy komment "Osszián" feladótól - a mellékelt fotó bizonysága szerint.

Osszián 20:55

A feladó csak azt követően észlelte a bakit, miután a hozzászólás elment, ezért gyorsan törölte is. De a fénykép már elkészült. A törlést követően az oldaal képe a következő módon változott.

Osszián kommentje törölve

Igen ám, csakhogy Osszián (= várady) elfelejtette Grincs haverja válaszát is törölni, amely 21:11-kor ékes módon bizonyítja, hogy Osszián ott járt a blogban. Nagyon érdekes Grincs hozzászólása, hiszen jelezte is Osszián felé, hogy elszólta magát. Ezt írta: "Osszián, Ajjjaj! :-))" Vagyis Grincs, a falkatag tudja, hogy ki is valójában "várady".

Az aprócska bakira voltam olyan kedves és felhívtam a bloggazda figyelmét, aki ezt követően a blogbejegyzését eltávolította a blogfelületről. Ezzel el is ismerte a bakiját. De a fotók megvannak bizonyítékként!

Igaz a mondás, hogy a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. Ezt csak azért mondom, mert tegnap "várady" még tagadta, hogy "Osszián" volna.

De érdemes a törölt hozzászólás tartalmára is figyelmet fordítani! Nem túlzás, ha azt állítom, hogy ez a tartalom nem méltó egy igazi férfi szájába. Vélelmezem, hogy ez egy női hiszti. Hiszen írja is a kommentben, hogy "csak üde lányok léphetnek be"! Nos, üde, ifjú lányok, buktatok! Aki a a nicknevében is hazudik, a nemében ugyan miért mondana igazat? Látható, hogy "Osszián" tudatosan alakít macsó alfa hím szerepet!

...fő a bizalom (ill. az ebéd is ), csipogó a szeletelt téliszalámi papírjában, becarás , eddig még ilyennel nem találkoztam ...

Ha csak nem a szénné égett kenyeret. De persze első királyunkat is.

Hol vagy István király? Téged magyar kíván!

Középkori vers, a mi baljós századainkból, amikor már legendássá lett az első királyunk, ráadásul szentté is avatták.

Minden augusztus 20-án csóválom a fejem a háttérbeszélgetéseken, ahol magasztalták első királyunkat, hangoztatván, hogy nélküle nem maradt volna fenn a magyarság, és az ország. Mert ezt kétlem.

Tény. hogy már Géza abban gondolkodott, hogy jó lesz kiegyezni az európai nagyhatalmakkal, főleg a Német-Római császársággal - és a kötelező ideológiával, a nyugati kereszténységgel - meg is tett ezért minden tőle telhetőt, és még többet is - a fiát bajor hercegnővel házasította össze. Innen Gizella lett a meghatározó személyiség Vajk életében, és a vele érkező papok, kísérő lovagok. Gizelle II. „Civakodó” Henrik bajor hercegés Burgundi Gizella (Izabella) lánya volt, és II. Henrik német-római császár húga.

Nem csak a tűzzel vassal történő erőszakos térítés, ami népirtással járt jellemző István ténykedésére, de a rokonai megsemmisítése is, ami végzetes körülményekkel járt - dinasztikus okokból - a későbbiekre nézve. Utód nélkül halt meg ugyanis, és nemhogy megerősödött volna halálakor az ország, hanem éppen a széthullás stádiumába került. De addig még nagyon sok embernek el kell pusztulnia, Koppánynak és családjának, Vazulnak el kell szenvednie a borzalmas megcsonkítást, hogy uralkodásra képtelen legyen, Ajtonynak, Gyulának vesznie kellett - és még mennyi mindenkinek.

Nem tudom elhinni, hogy egy missziós, békés evangelizáció nem lett volna célravezetőbb és a magyarságra nézve sokkal kevesebb lelki, fizikai traumát okozó megoldás. Nehéz belátni, hogy drákói kegyetlenségek kellettek az új hit bevezetéséhez - mit is ér az ilyen hit? Ez majd kiderül a század 40-es éveiben.

A cél szentesítette az eszközt - ez ma is a hivatalos egyházi és történészi vélemény. És az mi is?

Hát, jóban lenni a nyugati hatalmakkal, előre kivédeni a támadásokat, mint keresztény országot nem érhet másik keresztény ország agressziója.

Ez sem igaz.

Azt tudjuk, hogy az első és utolsó nyugati támadás a fiatal Magyarország ellen 907-ben volt, és a pozsonyi csatával teljes magyar győzelemmel ért véget, az agresszorok kitakarodtak az országból. Talán ekkor halt meg Árpád, nem tudjuk biztosan.

Vagyis Géza óvatossága rendben volt, de István túlbuzgóságából semmi jó nem származott, semmilyen vonatkozásban. Ugyanis 123 évvel Pozsony után, a tűzzel vassal, nyomorba döntéssel térített,  szabadságuk elvesztésével szembesülő, papi10-del adózó magyarokat hatalmas meglepetés érte:

Konrád császár 1030. július 11-én tört be a Dunántúlra, és az erdős-mocsaras terepen a Rába felé haladt, miközben a cseh fejedelem fia, Bretiszláv (ur. 1034-1055) – Konrád hűbéreseként – a Duna bal partján elfoglalta Pozsonyt.

A birodalmi sereg alaposan megszenvedett a természeti akadályokkal, míg elérte Győrt, a helyzet pedig a Rábán túl sem bizonyult kedvezőbbnek, István ugyanis a felégetett föld taktikáját alkalmazta a császárral szemben. Az éhező német had meggyötörten, szétzüllötten érte el Esztergomot, ahol Konrád arra a döntésre jutott, hogy harc nélkül visszavonul országába; ez az elhatározás megpecsételte a sereg sorsát, ugyanis a menekülés során az ellenfél állandó rajtaütése megtizedelte a birodalmi katonaságot. Amint azt az Altaichi Évkönyv is írja, a császár vert hadának roncsaival tért vissza német földre, ráadásul az őt üldöző magyar könnyűlovasok még Bécset is elfoglalták."

Ez még ma is zene füleinknek, csak éppen az erőszakos térítés indokát cáfolja: a pogány magyarságot nem támadta meg nyugati erő, a keresztényt meg igen? Akkor nem volt-e felesleges annyi véráldozat?

István visszaverte az agressziót - de meghalt egyetlen utóda, Imre, és hamarosan ő maga is. Előtte még rettentően és oktalanul megnyomorítja az egyetlen valóban Árpád házi herceget, rokonát, Vazult - természetesen a papjai és Gizella tanácsára. Utódjául egyik nővérének fiát, Orseolo Pétert nevezi meg, holott tudhatná: nőági leszármazottat nem fogad el az ország.

Akkor most leltár: a nyugathoz tartozás miatt indokolatlan kegyetlenséggel erőszakolt kereszténység felvétel, rengeteg halott, harcok és rokon-irtások, nyugati támadás kivédése - rokonok lehetetlenné tétele - és utód meg nincs. Törvényszerű az István utáni káosz!

Orseolo Péter. Mit tanultunk róla? Hogy könnyelmű, "csicseregve ficserészik" az olasz barátaival, csak a szórakozás érdekli, léhűtő, sehonnai, stb. Hát ezt nevezte ki István, ismerve, milyen semmirekellő?

Ne felejtsük: a korabeli tudósításokat kizárólag az egyházi feljegyzésekből ismerjük! És a korabeli papok és Gizella mindent megtett, hogy a főágot (Vazul) kiiktassák, és a női ágon Árpádfi Péter örökölje a trónt.

„Vendég telepesekkel árasztom el Magyarország földjét, és a magyarok szolgák lesznek saját hazájukban.”- állítólag ilyeneket mondott.

Mégis, lehet, hogy más a helyzet. Lehet, hogy nem is volt olyan léhűtő, és ezek papi ráfogások - későbbi időkből. Ugyanis Péter első dolga volt Gizellát hazapaterolni, és adót vetett ki a papokra. Innen már könnyű elképzelni, hogyan és miért változott a papi krónikások álláspontja...

Aki vele szemben fellépett, az pedig egy vő: István egyik lányának férje: Aba Sámuel. Trónviszály, belharcok, káosz, az ország pusztulása, idegen erők beavatkozása (III. Henrik német-római császár) - ez maradt István után.

Aba Sámuel meghal a csatározásokban, Péter idegenek hív - a magyar urak végső kétségbeesésükben hazahívják a Vazul fiakat, akik apjuk elpusztításakor elmenekültek (Lengyelbe és a kijevi fejedelemségbe).

Endre, Béla Levente.

"A magyar nemesség a Vazul-fiakat akarta visszahívni a magyar trónra. Gellért szavára a hercegek, Levente és András 1046-ban hazaindultak. Közben a békési Vata is sereget szervezett, hogy a pogány vallást visszaállítsák Magyarországon."

Ez egyébként az utókor - és a korabeli egyház primitív megközelítése. A pogány vallás sosem volt valami államvallás, egyáltalán: a honfoglalók közt mindenféle vallású akadt a tűzzel-vassal kiirtásig: pártus vallás (manicheus), bizánci keresztény, táltoshitű, bogumil, talán zsidó is.

Levente sajnos alig, hogy Magyarországra érkezik, titokzatos körülmények közt meghal.*

Endrének sikerül leverni Pétert. Szörnyű sors:

"Péter ismét megpróbált elmenekülni az országból, Augsburgnál pedig már gyülekeztek a segítségére érkező császári csapatok. A határon érte utol András követe, és tárgyalni hívta. Péternek nem volt más választása, hiszen a határt már a pogány lázadók tartották felügyeletük alatt. A visszafelé tartó királyt (Zámoly) falunál András emberei megpróbálták elfogni, de Péter kevés hívével egy udvarházba zárkózott, és három napig elszántan védekezett. Miután kísérői elestek az egyenlőtlen harcban, Péter is fogságba került és 1046októberében megfosztották szeme világától."

András megerősítette a hatalmát, és rendet tett az országban. Vatát nem bántotta, békésen élhetett (békési) birtokain.

András koronázása - Székely Bertalan

A káoszon lassan úrrá lett egy Vazulfi. Akiket István szintén eltett volna láb alól, ha időben el nem húznak. András öccse, Béla kiváló hadvezér volt, az is maradt bátyja haláláig - ámbár voltak súrlódások.

Az Árpád ágat tehát nem István vitte tovább, hanem Vazul. Az ő ágyékából született két jó magyar király, azoknak fiai, és számos utód egészen 1301-ig, amikor is fiágon kihal az Árpádház.

A 12. századot a trónviszályok századának is mondják: hát a 11. század sem szűkölködik ilyenekben.

András egy fiút hagyott - Salamont. Bizony, az öröklésben valami nem stimmel. Két Bélafi - Géza és a későbbi szent - László uralkodik, örökös viszályban unokatestvérükkel.

Salamon a börtönben

Itt jön a pusztai népek hallatlan bölcsessége, ami korábban nálunk is érvényesült, és ezt Géza rúgta fel  a nemzet soha be nem gyógyuló sebeire. A senioritás gyakorlata az, hogy a törzset mindig a korban is, testiekben, szellemiekben legmegfelelőbb leszármazott vezesse. Ne egy gyerek, akit úgy is mások irányítanak. Az elsőszülöttségi jog annyi de annyi bonyodalmat okozott Európában is - aztán nálunk is.

Salamon annak ellenére, hogy képességei látványosan alulmúlták unokatestvérei képességeit, újra és újra kezdte a trónharcot. Szegény. Béla fiai nem hasonlítottak az örökösen viszálykodó, a másik hatalmára aspiráló testvérekre ( eztán majd bőven lesz ilyen is) Géza is jó király volt, öccse, László pedig legendás, nagy király, lovag király - szent is lett, jól van - a lánya is szent lett Bizáncban (Iréne - Piroska).

1081-ben Salamon is elismerte királynak Lászlót, aki meghagyta királyi címét, s királyi udvartartást rendelt számára, az uralkodó azonban egymaga maradt. Salamon a királyi udvarban is terveket kovácsolt trónja visszanyerése érdekében, ezért László őt 1083-ban Bodossal, a volt király legbizalmasabb emberével együtt a visegrádi várba (az alsó toronyba) záratta (lásd: „Világít, mint Salamon töke.”), de még azon év augusztusában szabadon bocsátotta, midőn a nemzettel István király szentté avatásának ünnepét ülte."

Ez nagy csavar volt Lászlótól, valljuk be. Apjuk kínzóját, gyilkosát szentté avatni?

Nagy politikai játszma volt - a vesztes Salamon. Eztán már senki nem állt mellé - kalandos ügyei voltak - majd Pólában mint remete vezekelt. A pólaiak sokáig mutogatták sárból tapasztott ágyát, melyen a volt király aludt, s azt az agyagmécsest, melyet a monda szerint saját kezével készített.

Emlékét több monda is őrzi; a polai nép szentnek tartotta, a magyar krónikások is elismerték vitézségét, Vörösmarty Mihály pedig költői alkotásban emlékezik meg róla.

Hát így. István innen nézve csak mellékalak.

Mert jön a Könyves, a Vak, lesz Borisz trónkövetelő, lesznek Istvánok, Lászlók, Bélák, Endrék és Imre - és ezek mind Vazul herceg ivadékai.

Hát hol vagy István király???

A XIV. századot általában véve a nyugati történészek, elemzők "baljós" századnak tartják, és ez Nyugat-Európára valóban érvényes. Érdekes módon épp miránk nem. A két Anjou király alatt (Károly Róbert és Nagy Lajos) viszonylag nyugodt  - nagyjából 70 év köszöntött az országra. Viszonylag, mondom - de gondoljuk az előző századra, amikor a mongol szinte megsemmisítette az országot, vagy a XV. századra, amikor már ott volt a török veszedelem és Mátyásig a pártütők korszaka.

Onnan kezdem, hogy 1241-ben szörnyű bűnt és ostobaságot követtek el a magyar nemesek - megölték a kunok királyát, Kötönt, akit azért hívott be 40 ezer íjasával, harcosával, könnyű lovasságával IV. Béla, hogy támaszai legyenek a mongolok elleni harcban.

Tudjuk mi történt. a kunok kivonultak az országból (dúlva, rabolva), a mongol sereg pedig bevonult: a pusztítás elismerésre méltó a pokol számára.

Amikor a tatár sereg kivonult az országból, Béla visszatért és azonnal visszahívta szövetségesül a kunokat. Valamivel később Istvánt, egyetlen fiát összeházasította Kötön unokájával, mások szerint lányával (ez utóbbi is lehetséges, a kun hercegnő akkor született, amikor Kötön még élt). Nagyjából 1254 körül lehetett ez, mindketten 14-15 évesek voltak (István 1238-ben született). Első szülöttük Mária volt, akit még gyermeklányként férjhez adták a nápolyi királyhoz, Sánta Károlyhoz (tényleg sánta volt).

Magyarországi Mária férjhezmenetelével kezdődött meg az a vonal, ami bizonyítja, hogy V.Istvánnak és Kun Erzsébetnek még hosszú-hosszú évszázadokig éltek a leszármazottai, ki francia, ki angol királyként, vagy éppen királynéként, de egy sienai nemes is a képbe került, akiről kiderült, hogy X, Civakodó Lajos és Magyarországi Klemencia fia.

A nápolyi királyné, Magyarországi Mária - aki félig kun volt - 13 gyermeket szült. Tizenévesen szülte első két gyermekét - Martell Károly és Margitot (Szicíliai Margitként vonult be a történelembe). Nyolcan élték meg a felnőtt kort, lett köztük király, szent is . de minket csak Margit és Martell Károly érdekel. Mária öccse IV. (Kun) László halálakor - 1290 - már igényt tartott a magyar trónra, de nem magának, hanem fiának, Martell Károlynak szánva azt. A magyar rendek azonban II. Endre utószülött fiát keresték fel, ő lett aztán 10 évre a király III. Endre néven.(Vagy két generációt visszaléptek).

Mária akkor unokáját, Carobertót próbálta a magyar trónra segíteni (sikerült is), miközben lányát, Charles de Valois-hoz, a francia király IV. (Szép)Fülöp öccséhez adta feleségül, kb. 1293-ban. Sok a gyermek itt is, de közülük kettő az érdekes: Philippe de Valois, és Jeanne de Valois.

Ők Magyarországi Mária (akinek az anyja Kun Erzsébet, apja Vi. István, a nagyapja Kötön kun király) unokái.

Már Mária nem éri meg - de ebből a Fülöp unokából (IV. István és Kun Erzsébet ükunokája - IV. Béla szépunokája) 1328-ban Franciaország királya lett. Ez a Valois aztán tovább örökítette az árpádi, de érdekes módon a kun vonalat is.

Azt tudjuk, hogy Martell Károly Dante barátja volt, Magyarországinak mondta magát, Habsburg hercegnőt vett el - jaj, de szépen emlékszik meg Dante róla - mindegy, a pestis nem válogat és ők a századvégi nagy pestisjárványban meghalnak, erejük teljében, fiatalon - huszonévesen. A mi Károly Róbertünk mellett született egy kislányuk is, Magyarországi Klemencia. (kb 1293)

Ne feledjük: ő Mária unokája, V. István és Kun Erzsébet ükunokája. Férjhez adták a megözvegyült francia királyhoz, X, (Civakodó) Lajoshoz. Civakodó még a gyermek születés előtt meghalt, az utószülött kis király lett aztán I. János, pár napig, mert őt is - mint korábban X. Lajost, Artois nagyhatalmú úrnője, Mahaut ( ejtsd: Moó)megmérgezte.

Még két Capet fivér követi X. Lajost. V. Fülöp és IV. Károly.

1428-ban az oldal ág, a Valois-k következnek. VI. Fülöp, Charles de Valois fia lesz a király. Vagyis Magyarországi Mária egyenes ági unokája. Szerencsés Fülöpnek is hívták - de "talált" királynak is: mindegy: V. István magyar király és Kun Erzsébet  dédunokája volt.

Ennek a Fülöpnek volt édestestvére Margit (de Szicília), akit Hainaut grófjához, a jó Guillaume- hoz (Gijjom) adtak férjül, és közismert lett szép és jó házasságuk. (Kutatásaim folyamán egyetlen eset -  a többi mind árulással, gyűlölettel, perekkel függ össze). Margit  ugyanúgy unokája volt Magyarországi Máriának - ükunokája Kun Erzsébetnek, V. Istvánnak.

Az ő idejük később jön.

1328-ban király nélkül maradnak a franciák. Nem sokáig - találnak királyt - és éppen Szép Fülöp öccsének - Charles de Valois-nak a fiát -Fülöpöt. aki Magyarországi Mária unokája. V. István dédunokája.

És itt az Hainauti vonal (a mai Hollandia és környéke nagyjából).

A jó Guillamue gróf, amint szépen él szintén jó feleségével, Charles Valois leányával, Johannával, nemigen tartja számon, hogy bizony ők is az Árpádok, és Kun Erzsébet leszármazottai. Pedig azok. Kislányuk, aki 1314 körül született, ükunokája Magyarországi Máriának - szépunokája V. Istvánnal és Kun Erzsébetnek. És sokadik leszármazottja Kötön királynak.

Filippának hívják, 1330-tól angol királyné - népszerű és jó, kedves - de nem szexbomba. Mindazonáltal 13 gyermeket szül férjének, III. Edwardnak - és az ő (ne felejtsük - utódai az Árpádok és kunok utódai is) elsőszülött fia a híres nagy hadvezér - a Fekete Herceg.

Már két vonal találkozott - de hol a harmadik?

Az X. Lajos és Magyarországi Klemencia borzalmasan tragikus története. Moó (Machaut) grófnő, hogy a vejét trónra segítse, megmérgezte X. Lajost - Klemencia férjét, majd a kis trónörököst is, I. Jánost. Ott halt meg a karjaiban - korabeli krónikák idézik - csakhogy később lett egy csavar.

Ez a harmadik csavar az a trónörökös, aki 40 évesen tudja meg, hogy királyi sarj, sőt, szigorúan véve ő a francia király. Mert helyette egy dajka gyerekét mérgezte meg Mó grófnő.

Vagy is Mária királyné unokája volt, V. István és Kun Erzsébet ükunokája. Maradt volna szegény feje sienai bankár.

Börtönben halt meg.

Amúgy még 150 évig uralkodik a Valois ház. De tényleg: mintha átok ült volna rajtuk...

Miért írtam le ezeket? Mert nem fantazmagóriák, mert ilyenformán történtek, és mert a múlt mindenképpen formálja a napjainkat.  A jelenünket netán.

Ha aztán a királyi családokban egy egy mandulaszemű utód látott napvilágot a kis királylányok és trónörökösök között, akkor nem kellett annyira messzire menni.

Kötön vezér kéznél volt.

A baljós 14, századnak a 100 éve háború, és a század közepén tomboló  fél Európát kiírtó pestisjárvány is hátborzongató ismérve.

Előző írásomban már érintettem, hogy miért nevezi ezt a századot "baljósnak" a történetírás.Ámbár melyik század nem volt baljós?

Ugyanakkor a Merovingok tombolása óta ennyi egymást gyilkolás királyok, hercegek, trónörökösök közt nem volt. Frenegunda története nyilván sokaknak ismerős.*

A későbbi korok barbarizmusa inkább enyhült, csökkent, bár a humanizmus korában a pápák és környezetük is szívesen nyúltak az orgyilokhoz és a mérgekhez, a Borgiák ebben élen jártak.

Témánkban elsősorban magyar vonatkozású királygyilkosságok bemutatása a cél, mégis egy francia királynéval indítok, ő volt a megfojtott felségek (és házastársak) között az első.

Egy átokkal kezdődött. IV, (Szép) Fülöp, a franciák nagy királya pápai segédlettel perbe fogta a Templomos rendet, nagymesterét, vezetőiket letartóztatták, kínvallatások alá vetették, ahol soha nem is álmodott bűnöket kellett bevallaniuk (holott csak a vagyonuk kellett), majd 1314-ben máglyára ítélték  a nagymestert, Jacques de Molay-t, két társával. A máglyán égő Molay megátkozta a királyt, a cselszövésben részt vevő pápát, és az egész királyságot.("Isten ítélőszéke elé hívlak, még ebben az évben")

És, akiket név szerint megátkozott, valóban még abban az évben meghaltak. IV. Fülöp is, de előtte még volt egy botrány a királyi udvarban - a király három menye szeretőket tartott, magyarán felszarvazták királyi herceg férjeiket - ezért az igazság nevében Fülöp börtönre ítélte a menyeit.

Fülöp halála után X. Lajos követi a trónon - nehéz helyzetben - felesége börtönben, nősülne, de nem válhat mert nincs pápa, hát megfojtatja a raboskodó Burgundiai Margitot.

Rögtön el is veszi Magyarországi Klemenciát, aki nem más, mint a mi Károly Róbert királyunk húga. Az átok rá nem érvényes - vagy mégis?

Az történik, hogy a Civakodót megmérgezik, szegény Klemencia megözvegyül, másállapotban van, a trónörököst várja, aki apja halála után születik meg (Utószülött I. János)

De pár napos korában ez a kis királyka is mérgezés áldozata lesz. (Tartja magát a közvélemény, hogy csere történt, a szoptatós dajka fiát mérgezték meg, ebből a század 50-es éveiben komoly diplomáciai bonyodalmak származtak).

De ezt már Klemencia, az özvegy királyné nem érte meg.

És közben mi zajlik testvérénél Budán, a királyi udvarban?

A 20-as években történik a Zách Felicián féle támadás - Piast Erzsébet négy ujját veszti el - a megtorlás nem akármilyen. De nem ez lesz Erzsébet igazi büntetése, hanem kisebbik fia szörnyű vége.

Két fiú: Lajos (a későbbi Nagy Lajos), Endre, aki a nápolyi királyság várományosa az Anjouk révén. (Magyarországi Mária - a múltkori bejegyzésem "ősanyja" az összekötő kapocs). Lajos 1326-ban, Endre 27-ben lát napvilágot.

Egyértelmű, hogy a magyar trónt Lajos kapja, Endrének viszont társkirályságot szánnak: a nápolyi trón másik várományosa Johanna, Bölcs Róbert unokája. Kettejük együttes uralkodása akkor a legoptimálisabb, ha összeházasodnak. Endrét így aztán még kiskamaszként Nápolyba exportálják, ott nő fel, ott is házasodik meg a nála egy évvel idősebb Johannával.

Johanna azonban egyedül akart uralkodni.1345-ben egy vadászaton történik a szörnyű, egész Európát megrázó esemény:

Egy fárasztó vadászat után András feleségével nyugovóra tért, éjszaka azonban kihívták, mire a támadók rávetették magukat. Hurkot akartak vetni a nyakára, mivel állítólag édesanyjától egy olyan gyűrűt kapott, ami védte őt a méregtől, és a kard vasától. András az első rohamot sikeresen kivédte, és vissza akart menni szobájába a fegyvereiért, az ajtót azonban zárva találta. (Itt vetődik fel Johanna bűnössége, mivel nem elképzelhetetlen, hogy ő zárta be.) Végül győzött a túlerő, Andrást megfojtották, holttestét a kertbe dobták ki.

Johanna biztosan bűnrészes volt. Nagy Lajos több ízben indított büntető hadjáratot*, de 1349-ben a pestis elől gyorsan hazajön seregével, Johanna meg kimossa magát a pápa előtt - némi alsó franciaországi birtokot átengedve az Avignonban székelő VI. Kelemennek.

Ezt a bűncselekményt Johanna megúszta. Még többször férjhez megy, témánkat nem érinti kikhez-mikhez, miért, de eljön az ő vezeklésének ideje is.

A nápolyi dinasztia - ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni - szorosan összefügg az akkori magyar (anjou) dinasztia sorsával. A leszármazottak mind Mária, V. István lányának leszármazottai is. Ilyen leszármazott Kis Károly, durazzói herceg, aki magának követeli a nápolyi és  a magyar trónt, ugyanis a nápolyi és magyar Anjou-házdurazzóiágából származik.De még nem tartunk 1382-nél, amikor Nagy Lajosunk meghal - két trónját két lánya örökli. Mária itt marad - Lajos bosnyák hitvese, a nagyakaratú Erzsébet irányítása alatt (Hedvig - Regina Jadviga - Lengyelország királynője lesz).

A kistermetű Károly kandidál a magyar trónra és, lesznek követői is a magyar nemesek közül szép számmal.

De előtte "otthon", Nápolyban a szicíliai királyságban kell rendet tennie. Ott van még Johanna, a követői - és ekkor éri el a végzet a gyilkos asszonyt:

Károly még 1381 nyarán diadalmenetben vonult be Nápolyba, Johanna egy hónapi ostromzár után megadta magát. Ígéretet tett a Károly javára történő lemondásra, de francia híveivel később összeesküvést tervezett. Károly ennek leleplezését követően, az addig illő tisztelettel tartott Johannát Muro várába záratta, majd 1382. május 22-én megfojtatta.

Ki miben vétkezik, abban bűnhődik?

Kis Károly sem kerülte el sorsát. Különös, számomra meghökkentő ez a láncolat, OLVASSÁTOK! Mert még koránt sincs vége!

Horváti Pálzágrábi püspök és Horváti Jánosmacsói bánállt annak a tábornak az élére, amely nem ismerte el a nőági örökösödést. Ők a Nagy Lajos udvarában nevelkedett III. (Durazzói) Károlynápolyi királyt, az Anjou-ház fejét hívták meg a magyar trónra. A Magyarországon rendkívül népszerű Károly (itt nevelkedett!),  a hozzá csatlakozó bárókra és a köznemességre támaszkodva 1385-ben haddal jött Magyarországra, hamarosan Budáig nyomult előre, lemondásra kényszerítette Máriát és Erzsébetet és 1385. december 31-énSzékesfehérvárott Demeter esztergomi érsek közreműködésével magyar királlyá koronáztatta magát.

De nem számolt Erzsébettel, Nagy Lajos özvegyével.

Színleg elfogadta Károlyt. De mást forgatott a fejében. Kotromanics Erzsébet úgy döntött, hogy meggyilkoltatja a törvényes uralkodót - Durazzói Károlyt, e néven II. Károly magyar királyt.

Vagy Mária volt a törvényes?

1386. február 7-én este, miután Garai nádor azzal az ürüggyel, hogy lánya esküvőjére indul, nagy csapatot sorakoztatott fel a királyi vár körül, az özvegy királyné magához hívatta Károlyt azt állítva, hogy Zsigmondtól* fontos levele érkezett. A király gyanútlanul ment át Erzsébet lakosztályába, ahol kíséretét lekaszabolták, őt magát pedig Forgách Balázs egy csákánnyal súlyosan megsebesítette, de a király ezek után is a lábára tudott állni, és megpróbált kimenni. Mária közvetlenül nem volt részese az eseményeknek, és nem is volt beavatva, de rögtön az eset után újra királlyá kiáltották, és Erzsébet újra átvette nevében az uralmat. Károlyt sebektől borítva szállították át Visegrádra, ahol néhány héttel később, február 24-én megfojtották.

Megfojtották...

Nagy botrány lett. Egyértelmű volt, hogy az értelmi szerző Erzsébet anyakirályné volt. A Károly párt ellentámadásba lendül, a királynőnek és anyjának menekülni kell:

E kép azt ábrázolja, hogy próbálta Gara Miklós nádor (aki Erzsébet szeretője volt) megvédeni a két királyi asszonyt - a Horvátiaktól, akik Károly hívei voltak. Nem sikerült - elfogták Máriát és Erzsébetet, és a dalmát tengerpart egyik fellegvárában tartották őket fogságban.

Leltáram e századi utolsó, szörnyű aktája Kotromanics Erzsébet végzete.

Erzsébetet leányával együtt Kruppa várában őrizték. A felkelés katonai veresége után Novigrádba vitték, és ott a Velencével a kiszabadulásuk érdekében titokban folytatott levelezése miatt 1387. január 16. körül Horváti Pál parancsára berontottak a szobájukba, Erzsébet királyné nyakába kötelet vetettek és kegyetlen módon a leánya szeme láttára megfojtották. Aztán ledobták a sziklákról. Mária királynőhöz nem mertek hozzányúlni.

Máriát Zsigmond szabadítja ki - az ő ideje következik. Luxemburgi Zsigmond - de családfája IV. Bélához köti: Béla egyik lánya a sok közül az ő szépanyja. Sokáig uralkodik, nem is eredménytelenül: még Német-Római császár is lesz. És Husz János megégetője...

És még érdekesebb korok jönnek...

"Ynnya akarwaan zaadath megh kennyed. Nem kezedwel hanem kezkeneowel. Raagotth kinyeret taalba esmeegh ne maartz."

Ilyenekre nevelték az ifjú Mátyást, sok sok egyéb mellett.

Gyönyörű magyar nyelven tanították, hogy ne turkáljon az orrában, mert az illetlen, ha innya akarna (imádom ezt a bihari kifejezést - ott ugyanis ma is él), akkor törölje meg a száját. A 15. század közepén vagyunk.

(egy mai királyfiféle)

Anyja a nagyakaratú Szilágyi Örzsébet, atyja a világhírű törökverő hős: Hunyadi János, bátyja a kivégzett Hunyadi László.

Mátyás olyan hatalmas birtokok ura, amit mai ésszel el se lehet képzelni. Állítólag 1443-ban született, Kolozsváron (talán mégis korábban - 15 éves gyerek ekkora akaraterővel, tudással, biztos fellépéssel...nehéz elképzelni):

A gaz románok. Le nem rombolnák azt a több mint félezer éves épületet...

Mátyást mostan választotta

Mind ez ország királyságra

Mert őt Isten adta nékünk

Mennyországból, oltalmunkra"

1458-ban zengett ez a rigmus. A srác, aki gyerekként megtanulta megtörölni a száját, az orrát - akinek nemzetközi hős volt az apja, egyszeriben királyként kezdett uralkodni.

"Választásod hírére, - írta a pápa a fiatal királynak, - szívünk annyi örömmel telt el, hogy sokáig nem is tudtuk elhatározni, miként írjunk felségednek, minő szavakkal fejezzük ki boldogságunkat, melynek kifejezésére a nyelv elégtelen. Hálát adunk a halhatatlan Istennek, ki bennünket ebben az örömben részesített és téged szent hatalmával arra a királyi polcra emelt, amelyen a veszni kezdő ügyet megsegítheted. Kitűnő tehetségeid már ifjúkorodban mindenkit a legszebb reményekkel töltöttek el, légy most mint király azon, hogy szerencsés országlásod megfeleljen az emberek várakozásának... Meg vagyunk győződve, hogy felmagasztaltatásod a mi áhítatos imádságunk gyümölcse és mintegy mennyei ajándékunk. A Mindenható nemcsak Magyarországnak adta benned az ő kijelölt emberét, hanem az egész keresztény világnak, hogy hazádban a pártoskodás lelkét lecsendesítvén és az országot új fénybe emelvén, egész erővel Mahomet felekezetének kiirtására fordíthasd figyelmedet".

Kiirtotta a rablólovag fészkeket, a rablólovagokat, akik teljes pusztulásra ítélték a kizsarolt népet - és erős központosított hatalmat épített ki. Éspedig igen gyorsan!

Öreg nyugger postjához írtam - onnan idézem magam, hisz kevés a hely, és így is sok-sok minden kimarad - talán sorozatban folytatom Mátyás uralkodását:

Összehasonlítva Európa bármelyik uralkodójával, egyáltalán nem volt se kegyetlen, se igazságtalan, de még bosszúálló se volt!

"Egy emberöltőn belül az igazságosnak hazudott, valójában népnyomorító király „gazdaságpolitikája” okán felkelt a nép. "- például ilyen állítás is elhangzik, nem történésztől, de egy egyetemi tanártól (Braun Róbert).

Igen, 25 év múlva. És nem Mátyás okán, éppen nem.

"Előbb korábbi támogatói ellen fordult, nemcsak nagybátyját, de a Habsburg-hű régi elitet is pusztította: páriává tette őket az országban,"

Nagybátyját csak félreállította - a nagy ellenfeleit meg inkább lekenyerezte, pl.

" 1458 elején a főurak hamar elégedetlenek lettek vele. Ekkor Újlaki újra színre lépett és 1458 júliusában szövetségre lépett Garai nádorral és Szilágyi Mihály kormányzóval. Miután Mátyás elfogatta Szilágyit, Újlaki lett a lázadók vezére és 1459-ben felajánlották a koronát III. Frigyes német-római császárnak. A Mátyás elleni háborúban 3000 lovasa élén vett részt. Mátyás azonban győzött és Újlaki 1459 júliusában meghódolt a királynak. Tisztségeit visszakapta, de befolyása nagyon lecsökkent. 1465-ben Mátyás leváltotta az erdélyi vajdai tisztségről, s kinevezte ozorai bánnak (1471-ig)
Az 1471-es Vitéz János nevével jelzett összeesküvésben Mátyást segíti, ezért 1471-ben Mátyástól adományul kapta Boszniának a töröktől visszafoglalt északi részét, s vele a bosnyák királyi címet. Budán koronázták királlyá."

Más országban lefejezik, de minimum száműzik. Mátyás hagyta, hogy bosnyák király legyen.

Ha ugyanebben az időkben körül nézünk a nagy európai színpadokon, mást se látunk, csak a trónért való iszonyú harcokat (rózsák háborúja, Anglia), rokonok kiirtását, mérget, tőrt, nyílt vagy rejtett háborúskodást.
Spanyol Izabella idején tombol az inkvizíció, Torquemada ezrével küldi máglyára az áldozatokat, a szefárd zsidókat kiűzik , tombol az erőszak - a spanyolok Izabellát és Ferdinándot mégis a legnagyobbnak tartják Amerika felfedezése okán.

Összehasonlítva Mátyás valóban humanista, igazságos és bölcs király. Mai liberalizmust vagy valami hasonlót (nem is tudom mit kér számon egy késő középkori feudális uralkodótól Braun és mások) elvárni arra a korra visszavetítve hülyeség és képtelenség.

Nagy, hatalmas uralkodó volt. Sokszor írtam már különleges emberekről, hogy ezek dupla zsenik.Mátyás univerzális zseni volt: szuper diplomata, remek stratéga, még remekebb taktikus, páratlan hadvezér, óriási műveltségű, korszakalkotó humanista - mutassatok még egy ilyet bárhol Európában a 15. század második felében!

Cseh király is lett: igen. Küzdött a német-római császárságért: igen.Talán csak hatalomvágyból?

Nem, sokkal inkább azért, mert így a kezébe vehette volna a nemzetközi összefogást a török ellen. Az ország védelme volt az elsőrendű szempont, ennek rendelte alá hatalmi ambícióit. Ezért szervezett zsoldos sereget, de erre pénz kellett - adók kivetése, de vajon mi volt a jobb a lakosságnak: morogni egy-két dénár adó miatt, vagy később, amikor a fekete sereg szétzüllik, kiszolgáltatott áldozattá válni rablóknak, töröknek, akárkinek? Ha morgott is a nép Mátyás alatt, nagyon hamar rájött, hogy alatta biztonságban volt, egy két dénár nem a világ, de mindent elveszíteni, rabbá, vagy földönfutóvá lenni, családot elveszteni már nagyon is a világ.

Erős volt, oroszlán volt: de egyszer nagyot hibázott. Ráment ő maga, a fia, az ország.

Beatrix. Igen - ő volt Mátyás király sírbaeresztő kötele, és ő a további évek rossz szelleme - ha rá is fázik aztán, de kegyetlenül.

Ez a dagadt nő Magyarország királynője akart lenni...miután nagy valószínűséggel eltette láb alól Európa legnagyobb uralkodóját.

És ennek a dagadt nőnek Mátyás hallatlan hatalmat - társkirályságot biztosított.

Holott tunikán kellett volna billenteni, és visszazavarni, ahonnan jött.

Beatrix-szal jelenik meg Magyarország későbbi, Mátyás utáni tragédiája. 25 év - és jön Dózsa. 35 év, és jön Mohács.

Tizenegy év múlva lesz az 500. évforduló. Most is Mohácsot éljük éppen.

"Mykor elegeth ewtteel fel kelly. Kezeydet esmeegh megh mosd. Istennek haalaat aggy."

„Nemzeti közmegegyezésről” hamukázott Balog embertelenügyi miniszter – s végtelenül jellemző módon valamiféle emlékművet vagy mi a szart akarnak fölhúzni megint, mert közmegegyezés csak fasza emlékműre épülhet, ugyi.

Gondolom, nemzetgazdaságilag kiemelt jelentőségűnek hazudják majd a Szabadság téri ocsmányságukhoz vagy a rohadt kerítésükhöz hasonlóan azt is… Nyilván leszen majd körülötte mise, esetleg ökumenikus szartartás – nemzeti egység vagy közmegegyezés vagy mi a túró másképp el sem képzelhető.  Ott állnak majd a maffia főemberei: szenteltvizet izzadnak, tömjént szellentenek – mindent belep az önkény pállott bűze…

S elmondják,  hogy egyik megszállás olyan, mint a másik, egyik önkényuralom, diktatúra olyan, mint a másik: nem „rivalizálnak”, nem számlálgatják, melyik követelt több áldozatot; a körülmények sem érdekesek. A halottak halottak, bárhogyan ölték is meg őket – a halálban egyformák. Mindenkinek van hozzátartozója; besorozott paraszt vagy tanár, munkaszolgálatos vagy deportált zsidó, tábori csendőr: mindegy, hogyan élt az ember – mindenkit sirat valaki…

Ezeréves keresztény államunk ártatlan volt, mint az izé… Ez a lényeg!

Az ájtatos hablaty megint a régóta ismert törekvést fejezi ki: a maffia önmagát az egész nemzet képviselőjének akarja elfogadtatni. Sőt: tulajdonképpen azonosítja magát a nemzettel. S e törekvésükhöz – no meg rablásaik zavartalan folytatásához – valami ideológiaszerűségre van szükségük: honnan vegyenek olyat, ha nem történelmünk eszmei szemétdombjáról?

Történelmünk – mondják – tragédiák végtelen sora, amelyet csodálatos hősiességgel tudtunk túlélni. Trianon, az ártatlan, keresztényi Gábriel-Hungária német megszállása; aztán a német megszállás után a legalább olyan borzasztó orosz megszállás – pedig mi csak ezeréves hazánkat és a keresztény Európát védtük a bolsevik hordától…

Az áldozatok pedig áldozatok! Mindegy, mit tettek, mit nem tettek; mindegy, minek az áldozatai…

Minek „rivalizálni” – nem igaz?!

A majdani emlékmű nyilván igazi nemzeti egységet teremt majd: Balogon kívül beszédet mondhat ifj. Hegedűs, „a nemzet lelkésze” is. „Gárdisták” és békemenetesek állják majd körül  a nemzeti egységet jelképező alkotást, hátrább betyárok és ultrák vigyázzák a rendet. Napjaink folyamatos „emlékezésben” telnek: egyik hősi emlékműtől a másikig vonulhat az ország népe, és csodálkozhat, vezényszóra, hogy még létezik…

És köszönetet mondhat Vezetőinek.

Nekem, kit sokadmagával a maffia régen kitagadott a nemzetből, s aki maga sem hajlandó az ő nemzetükkel közösséget vállalni, csak nagyon közönséges dolog jut eszembe: lófaszt nektek, nem nemzeti egységet, galambocskáim.

Meghalt Mátyás.

Nem csak az igazság - de sok minden odalett. Ne kerteljünk: odalett az ország. Nem azonnal, nem is látványosan - szépen, lassan, ahogy az árulások útján szokott végződni egy korszak: és Mátyás után ez a lehető legrosszabb úton ment végbe - először Dózsához, aztán Mohácshoz  vezetett az út.

Beatrix mérget nyomott le Mátyás torkán - az óriási formátumú uralkodó iszonyú kínok közt meghal - na és egyből jelentkezik öt (igen 5 darab!) kandidáns a magyar trónra.

1./ Akinek nevére felesküdtek a főurak és maga Beatrix: Corvin János, a király természetes fia

2./ Miksa, Frigyes német-római császár fia

3./ Ulászló, cseh király

4./ János Albert, Ulászló öccse, lengyel trónörökös

5./ Maga Beatrix, aki királynő, egyeduralkodó kívánt lenni

Ki volt Corvin János Herceg?

Nos, nem titok: Mátyás fia törvénytelen származású volt, egy boroszlói polgárlány és a király szerelemgyereke - hirtelen jobb meghatározást nem tudok kitalálni.Így ábrázolták a felnőtt hős-utód Hunyadit - aki, és ezt majd látni fogjuk - ki is érdemli a hős titulust, akár a nagyapja annak idején:

Corvin János páncélban

Szilágyi Erzsébet Hunyadiné

Betegen tért vissza a harcz mezejéről, úgy látszik, az alvidéken lappangó pestises láz támadta meg, mely végzetes kimenetelű lett reá nézve. A közeli vég előérzetében megtette utolsó rendelkezéseit családja helyzetének biztosítására. Vagyona kezelését hitvesére bízta s négy legmegbízhatóbb emberét, Török Imrét, Beriszló Ferenczet, Keserű Istvánt és Szerdahelyi Imrefi Jánost rendelte ki mellé, hogy őt tanácsaikkal gyámolítsák. Betegsége nem tartott sokáig. Halála október 12-én éjjel 11 órakor következett be

Aki Triesztben jár, nem hagyhatja ki, hogy megnézze a gyönyörű tengerpartra (sziklára) épített palotát, Mirarmart, amit még szegény Habsburg Miksa építtetett a XIX. század második felétől 1867-ig, haláláig, az utolsó éveben már a távolból rendelkezett, Mexikóból, ahol császár lett.

Miramar a tenger felől.

A "kiskastély" - itt lakott, amíg a nagy palota fel nem épült. Ahol aztán császárrá koronázták, nejét, Saroltát, a belga király lányát, Lajos Fülöp francia király unokáját pedig császárnévá. Ez lett a vesztük, mindkettejük veszte.

Miramarban csodálatos volt az élet. Miksa a legokosabb volt talán az összes Habsburg között, bátyja egy nagyon szorgalmas bürokrata volt, apja kissé gyengeelméjű, nagybátyja volt Ferdinánd császárunk és királyunk - róla tudjuk, hogy nem volt sok esze.

Miksa más volt, kimagasló intellektus, széleskörű műveltség jellemezte, fő érdeklődési köre volt a botanika, a tengerészet, és még sok egyéb tudomány.

Egy magához hasonlóan intelligens, művelt királylányt vett el, a belga Saroltát. Boldogan éltek Miramarban, amíg...

Amíg nagyhatalmi játszmák bábui nem lettek. És mindkettejükben volt annyi hatalomvágy, dicsőségre áhítozás (borzasztó naivsággal párosulva), hogy belementek ebbe a játszmába.

Eltöprengtem azon, hogy az is már milyen világ volt.

Hogy most globalizált világban élünk, és a nagyhatalmak döntik el a sorsunk?

Így volt ez 150 éve is.

III, Napóleon ötlete volt, Ferenc Józseffel világhatalmi játszótérré akarták alakítani Mexikót, asszisztált hozzá Viktória angol királynő. És a háttérben ott volt az Egyesült Államok, Lincoln, ők ellenezték a monarchiát Mexikóban, az ő politikájuknak, gazdasági befolyásuknak jobban megfelelt a Köztársaság.

A három európai potentát Miksát szemelte ki a mexikói trónra. Miksa 1856-ig trónörökös volt, a Habsburg császári trón várományosa, de akkor Erzsébet királyné fiút szült - reményei szertefoszlottak. Sarolta is ambiciózus volt, tehát úgy döntöttek, belevágnak a kalandba.

Intermezzo

Mi lenne, ha ismernénk a jövőt? Mi mindent megúszhatna sok sok ember, és mekkora csalódást úszhatott volna meg Sarolta, és Miksa (ez utóbbi is még nagyon sokáig élhetett volna)

Ferenc József azt kérte öccsétől, hogy mondjon le a trónigényéről - hisz van trónörökös, és ennek fejében mindenben támogatja mexikói császárságát. Miksa azonban megmakacsolta magát. Nem és nem. Sosem lehet tudni, ha Rudolffal valami történik, ő a császári trón várományosa.

Itt megint eltöprengtem. 1864-et írtunk. Két év a korkülönbség a két testvér közt, Ferenc József 34, Miksa 32 éves. Miből gondolta, hogy képzelte, hogy túléli a bátyját? És az unokaöccsét persze. Ha valaki megsúgja, hogy akivel most a trónon vitatkozik, még plusz ötvenkét évet fog élni és marad császár, és neki, ha túléli, 1916-ban lehet majd (84 évesen) trónra lépni...

A semmin vitatkozott, és az elutasításba majd belehalt. Ferenc József ad katonát, pénzt, paripát, fegyvert - de a hazai trónról le kell mondania.

Végül rettentő szívfájdalmakkal, és elsősorban Sarolta unszolására aláírja.

Miramarban koronázzák mexikói császárrá.

Hajóra ülnek, Mexikóba mennek, még népszerűek is. Miksa liberális elveket vallott, Sarolta nem különben - törvényeket hoznak az elnyomott indián lakosság védelmében, építenek, utakat, kórházakat, végigutazzák az országot , Napóleon által küldött francia katonák vigyázzák az újdonsült monarchiát, pénzt a báty küld - de Juarez, volt köztársasági elnök csapatai már készen állnak, hogy megdöntsék őket.

És egyszer csak elapadnak az eus pénzek. Miksa egyre szorongatottabb helyzetben van - ráadásul az Egyesült Államokban véget ér a polgárháború, innen pénzelik a köztársaság pártiakat. Ekkor Sarolta felkerekedik. Európába megy, és a lelkére köti a férjének, hogy meg ne hátráljon, tartson ki. Felkeresi III. Napóleont, aki zokogva vallja be, hogy nincs pénz, haza kell hívni a francia csapatokat, nagyon sajnálja. Sarolta vádol: hisz ő beszélte rá őket, de a császár ezután elbújik előle.

Ferenc József helyzet még kritikusabb: hatalmas vereséget szenvedett a poroszoktól, azt se tudja hol a feje. Königgrätz, magyar kérdés, ezer baj a monarchiában - oldja meg Miksa valahogy immár nélkülük.

Sarolta felkeresi a pápát a Vatikánban, ott se kap segítséget* és épp ott tör ki rajta az őrület. Sarolta elméje elborul.

Miksát bekerítik a köztársaságiak.  Úgy dönt, hajóra száll és hazatér, de közben levelet kap anyjától Zsófia főhercegnőtől, Erzsébet királyné, a magyarok, a forradalmak, a változások  halálos ellenségétől. Miksa a legkedvesebb fia, azt akarja, hogy ő is minimum császár legyen, és Miksa nagyon kötődik az anyjához, aki mindig is nagyon tudta irányítani. Felszólítja, hogy a Habsburg becsület azt kívánja, hogy maradjon, tartson ki. Marad tehát.

Hazaárulásért elítélik, és 1867 június 19-én kivégezik. Utolsó szavai: Éljen Mexikó. éljen a monarchia.

Manet festménye.

Zsófia belerokkan kedvenc fia elvesztésébe és a saját felelősségébe, Sarolta elborult elmével élete végéig elzárva él Belgiumban (1927-ben hal meg, túlélve minden szereplőt) , itthon királlyá koronázzák Ferenc Józsefet, 1870-ben kitör a párizsi kommün, elzavarják III. Napóleont, újabb nagyhatalmi játszmák játszótere lesz Európa és a világ.

Araszol a világháború felé.

Idézet magamtól: dátum 2001. Aktualitását vesztette, Morvai szélhámiájával? Vagy lesz még értelme?

„A nagy blöff szétpukkad, vagy inkább leereszt” – írja a Magyar Hírlap 1990. jan. 12-én. Ekkor már más hangot ütnek meg a médiumok is. Mert addig – és ebben Fekete Sándornak igaza volt – jóformán csak a szenzációt tálalták és fújták fel. A kritikai hangnak alig adtak teret, és egyetlenegyszer meg nem kérdezték, hogy hát mik is azok az ismérvek a csonton, amelyek azonosak a költő testi jegyeivel. Kiszelyék hol 21-et, hol 26-ot, hol pedig 30 azonosságot emlegettek, de részletesen soha nem ismertették ezeket.

De hiába pukkadt szét a nagy blöff - ma is vannak, akik nem hisznek a valóságnak. Inkább hisznek abban, hogy Petőfink valahol a Bajkál tó mellett lelte a halálát, ahová a cári csapatok elhurcolták.

1990-ben lanyhult az érdeklődés, az országnak egyéb gondjai voltak. Morvai és Kiszely pedig azt szerették volna elérni, hogy felnyissák a Petőfi kriptát a Kerepesi temetőben, hogy összehasonlító mintát vegyenek Hrúz Máriától.

Azonosság. És mi volt a helyzet a göndör, őszes hajjal? 1989-ben valóban beharangozták a farkasfoggal együtt. Mikor azonban itthon előkerült Petőfi hajtincse, melyet az Akadémián őriztek, Morvai rögtön kijelentette, hogy az a haj „nem tisztességes”. Senki sem tudta mire vélni ezt a reakciót, hiszen alkalmas lett volna az összehasonlításra, míg végül kiderült, hogy nincsen egyetlen őszes, fekete, göndör hajszál sem. Kiszely már 1989 őszén tagadta, hogy lett volna (Nem Petőfi!, 94. o.; Fekete: A szibériai métely, 218. o.). 1989 októberében a Hevesi Szemlében Kiszely szót sem ejt semmiféle hajról, ehelyett: a koponyához tapadt növényi eredetű hajszálgyökerekről beszél. Ezeket nézték őszes, göndör hajtincsnek. No comment.

A bal térdkalács hiánya akkor még egyáltalán nem tartozott az „ismérvek” közé. A fent említett Hevesi Szemlében ezt írja Kiszely: „A bal térdkalács (patella) (…) hiányzott[a csontvázon]: ezeket nyilvánvalóan a talajban élő rágcsáló állatok (pockok, vakondok) távolították el.” Ezzel szemben Kéri Edit, az egyik nagy felfedező a Morvai team-ből  napjainkban úgy adja elő, mintha 1989. júl. 17-én már azzal az információval mentek volna ásni, hogy a költőnek világéletében hiányzott a térdkalácsa. Erre vonatkozóan ugyan semmiféle biográfiai adat nincs, de erről majd később.

Végül is mi alapján azonosítottak? Részlet Kiszely István Mégis Petőfi? c. kiadványából: „E lapban[a Petőfi népéről van szó]itt jelent meg először a rövid szakmai jelentés: »(…) a bal felső szemfog nagymértékben kiáll a többi fog síkjából. A két amerikai antropológus – Bruce Latimer és Clyde Simpson – azonosította a költő bal sípcsontján föllelhető csonthártyagyulladás nyomait (…) és milliméter pontossággal egyeztette Petőfi Sándor meglévő ruháinak mérete alapján a vállszélességet, a mellkas kerületét és a csípő szélességét«” (Mégis Petőfi?, 1993, 93. o.).

Ezekkel a kijelentésekkel még sok bajunk lesz.

A ruha mint bizonyíték: a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött atilla XX. századi adomány. Egyáltalán nem biztos, hogy a költőé volt. De fogjuk rá. Csakhogy mielőtt ásni mentek, nemcsak a kabátot, de Petőfi állítólagos cipőjét is lemérték. Erről azonban aztán mélyen hallgattak, mint a sír. A ruha bizonyíték? A cipő nem? Vajon miért?

Nos a kiásott csontváznak megdöbbentően, aránytalanul nagy a lábfeje. Mit ír a szakirodalom Petőfiről: „Természetes mozgású termet: kis kezek, kis lábak” (Kertbeny Károly Mária, 1861, Mégis Petőfi?, 21. o.).

Az említett cipő méretét nem ismerjük. Csak sejteni lehet, hogy a téma azért tűnt el a feledés homályában, mert a cipő arra az óriási lábfejre nem lehetett jó, tehát jobb volt róla hallgatni.

A csontváz testi jegyeinek összevetése

Petőfi életrajzi adataival

1. A csonthártyagyulladás

Nézzük sorban a csontokat a lábtól felfelé. „Azonosítottak” egy gyerekkori csonthártyagyulladást. Honnan vették, hogy a költő ilyesmiben szenvedett? A csontváznak volt ilyen, tehát Petőfinek is lennie kellett alapon. A költő gyerekkorát igazán jól ismerjük. Virgonc, egészséges gyerek volt, bár néha „komolykodott”. Illyés Gyula azt írja: „A játékban ügyes és merész, inas lábai gyorsan viszik karcsú, vékony termetét; a versenyfutásban mindenkit megelőz[kiemelés tőlem]” (Illyés: Petőfi Sándor, 1963). A költő élete első hat évét Szabadszálláson és Kiskunfélegyházán töltötte. Szabadszálláson volt Petrovics Istvánnak háza, földje, Félegyházán vállalkozása.

Erről az időszakról nincs olyan adat, hogy Petőfi komolyabban beteg lett volna – sem a család orvosától, sem szomszédoktól, sem kortársaktól. Márpedig a csonthártyagyulladás keserves és hosszadalmas betegség, mindennapos kezelést igényel, mivel sipolyosodással jár – egy életre elnyomorodhat a beteg. (Mint pl. Nagy László költőnk, aki élete végéig sánta volt ilyen jellegű betegsége miatt.)

Sem iskoláskora előttről, sem iskoláskorából nem jegyeztek fel Petőfiről ilyesmit. Kezdetben Kiszelyék ezt is nyilatkozták: „Petőfi gyermekként sokat fájlalta a sípcsontját” (Nők Lapja, 1989. aug. 12.). Erre nem találhatott adatot a Megamorv: forrást nem is idéznek, csupán apodiktikusan kijelentenek.

Dr. Sass István nyolc éves korától ismerte költőnket, Sárszentlőrincen tanultak együtt. A következőket írja: „Nagy hajlama és kellő bátorsága volt testi erejét túlhaladó vállalkozásokba bocsátkozni s így az ugrásnál, birkózásnál mindig szerepelt” (Fekete: Petőfi Sándor életrajza I, 1973, 63. o.). Másutt így emlékezik Dr. Sass: „(…) a tanuló ifjuság (…) kiment a gyepre lapdázni. (…) [a tanár] a mindenekfelett jeleskedő Sándort emiatt is szerette, mert oly ugró, futó, kapó, s főként dobó alig akadt az idősebbek közt is, mint repült a lapda hatalmas ütései alatt, mint futott evetként, mint nyílvető, ama bátor kis hős (…) karjai fejlettebbek, mozgásai ügyesebbek valának, mintsem látszat után tőle várni lehetett” (Fekete: Petőfi Sándor életrajza I, 70. o.).

Nagyobb ellentmondást elképzelni sem lehet Megamorvék állítása és a biográfiai adatok között. Olyan súlyos betegséggel, mint a csonthártyagyulladás, csak vánszorogni tudott volna, de amint láttuk, élsportoló volt, ahogy ma mondanánk.

Később Aszódra kerül. „Igen jó futó, dobó, mászó, szóval fürge, edzett és ruganyos izmú fiú volt, mit erélye és merészsége csak növelt” – emlékezik rá Kemény Mihály, akkori iskolatársa. Sárkány Sámuel szinte szó szerint ugyanazt írja (i. m. 88-89. o.).

1. A térdkalács

De mi az a kis csonthártyagyulladás ahhoz képest, hogy térdkalácsa sem volt a költőnek? (Persze csak a Megamorv antropológusa és csapata szerint.) A könyvtárnyi Petőfi-biográfiákban a térdkalács szót egyszer sem írták le.

Mégis ez ma az egyik fő „ismérv” Kiszely dr. szerint: „… találtunk egy férfit, akinek (…) kiálló bal felső szemfoga, széles medencéje, aszimmetrikus térdkalácshiánya (ez kb. minden egymilliomodik embernél fordul elő) (…), mint annak a személynek, akit Magyarországon Petőfi Sándorként ismertek” (Magyar Demokrata, 2001. márc. 15.). (Emlékszünk még, hogy az ásatáskor Kiszely dr. milyen buzgón kereste a pockokon és a vakondokon azt a pici csontot?)

A térdkalácshiány „Ritka betegség, azok nem tudnak hegyre fel menni ” – írja Kéri Edit (Magyar Demokrata, 2001. máj. 3.).

Nézzük a biográfiát, illetve hallgassuk magát a költőt. Petőfi 1845. június 11-én járt Salgón, és ezt írta a várról: „Oly rendkívüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt, oda építeni (…). Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán ; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt” (Mezősi Károly: Közelebb Petőfihez, 1972, 273. o.).

Hogyan ment fel arra a szörnyű magas csúcsra? Mert biztosan felment, senki sem vitte a hátán. (Ebből az élményből született Salgó c. elbeszélő költeménye).

A szülők ekkor már Dömsödön élnek, Dunavecse után – Szalkszentmárton érintésével – költöztek ide. Dunavecsén (itt volt a kis lak „a nagy Duna mentében”) sok időt töltött Petőfi, egy fiatalokból álló baráti kör alakult ki itt körülötte, melyről Péchy Imre így tudósít: „Zenéltek, pipáztak, borozgattak (…). Petőfinek kedvenc szokása volt a földről az asztalra ugrálni, mit társai közül csak ő – a kiszolgált bakancsos – volt képes megtenni” (Mezősi, 194. o.).

A Megamorv tudósai kibányászhattak olyan adatot, miszerint egyszer-másszor nehezen mászott hegyet – ennek lehetett akárhány oka: rándulás, reuma, artritis –, az ő életformája mellett ez természetes lenne; magas asztalra helyből felugrálni viszont már olyan kunszt, amit félig-meddig nyomorék ember sehogyan sem tud megcsinálni, még egészségesek közül is csak kevés – lám a barátok közül senki sem volt képes megtenni. Pedig jóllehet, megvolt mindkét térdkalácsuk.

Petőfinek is megvolt. Sőt az átlagnál erősebb, izmosabb, főleg ruganyosabb fiúnak kellett lennie. Kizárólag könnyű, vékony, keskeny csípőjű, rugalmas, fiús alkatúak képesek erre a mutatványra (probatum est). Olyan térddel, ami nem hajlik (a patellahiánytól merev a láb), ez egész egyszerűen lehetetlenség.

És széles, nőies, párnás csípővel is az?

1. A medencecsont avagy a ringó járású Petőfi

Az expedíció tagjainak már-már rögeszméjévé vált, hogy a költőnek „ringó járása volt, nőies” alkata miatt, sőt Szabó Géza, az expedíció régésze szerint „rendkívül nőies” volt (Mai Nap, 1991. dec. 1.).

Nos, mint arra előre utaltunk, ebben az esetben sem tudta volna a fenti produkciót végrehajtani: hátrarántotta volna a feneke. Vagyis az életrajzi adat tökéletesen cáfolja az expeditőrök makacs sugalmazásait. A kortársak épp az ellenkezőjét állítják: „Mikor Pápán találkoztam Petőfivel (…) – írja Jókai –, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott, kurta köpönyeg halavány arca elé húzva, mindig olyan nagy rohanós léptekkel járt , mintha valakit űzne (…)” (Mikszáth Kálmán: Jókai élete és kora, 1982, 50. o.). Először „Petrovics nemigen volt rokonszenves (…). Nyers modora sérté ennek [Jókainak] lányos szelídségét, a parancsoló (…) hang (…) visszataszító hatást gyakorolt” stb. (i. m. uo.).

Nem Petőfi volt lányos, hanem Jókai. Petőfi „Vékony, de izmos, edzett volt, csontszerkezete edzettségének és férfiasságának jellegét árulta el” (Dr. Sass, aki, mint tudjuk, gyerekkorától ismerte a költőt, Mégis Petőfi?, 128. o.). Petőfi esetében szó sincs semmiféle extremitásról, mint sántaság, ringó járás; bár Kiszely dr. azt állítja, hogy a medence „megfelel a szakirodalomból ismert nőiessel (sic!)” (Fekete: A szibériai métely, 143. o.).

Kertbeny Károly Mária is kortárs volt, ő fordította később Jókai műveit németre, és német lapokban gyakran írt Petőfiről is: „Termete nem magas, de könnyed, rugalmas csípejű, kicsi, de izmos kezű” (Mégis Petőfi?, 128. o.).

Ez a rugalmas csípő szóösszetétel az, ami miatt a költő Kiszelyék szerint „rendkívül nőies” volt. Kertbeny a német elastisch szót használja, ezt fordították rugalmasnak. Ebből ringó járást kikövetkeztetni hihetetlen logikára vall.

A kiásott barguzini csontváznak csontváznak kétségkívül széles medencéje van, mivel mindenféle vizsgálat szerint nő volt szegény életében, de ha mégis férfi volt, az is mindegy. Petőfi nem lehetett.

1. A mellkas

„A szinte abnormisan kis kerületű mellkashoz viszonyítva a medencelapátok nagyok” (Kiszely: Barguzinban temették el Petőfit, Hevesi Szemle, 1989. okt.).

A költőről ugyan leírják, hogy szűkmellű, szűkvállú, de az ellenkezőjét is: „Petőfi középtermetűnél valami kicsivel magasabb, széles mellű és vállú s kondor hajú ember volt”. Így Rácz Gyula, fiatal szabadságharcos emlékezett, akit egyébként az életrajzírók szívesen idéznek, megbízható, jó szemű tanúnak tartják (Dávid–Mikó: Petőfi Erdélyben, 1972, 201. o.).

A széles mellkas bizonyára túlzás, az igazság alighanem középütt van. Talán ahogy gróf Teleki Sándor látta: „Középtermetnél valamivel magasabb alak, sugár növéssel, arányos testtagokkal, fesztelen mozdulattal, (…) szép rendes, barna szemöldök, csillámló bogár szemek (…); ez volt arcának legszebb része (…); egy kevéssé a homloknál meggörbült orr, szép, kicsi száj, rendes fehér fogakkal” stb.

Azt, hogy arányos testalkatú volt, akárhányszor leírták a kortársak. Ilyennek látta nyolc évesen Sass István Szalkszentmártonban: „Mintha ma is látnám (…) testhez álló öltönyét, mely vasárnaponként irigylésre méltón simult karcsú derekára s oly szépen kiemelé a vállnak s csípőnek arányosan terjedő méreteit” (Fekete: Petőfi Sándor életrajza I, 69. o.).

Rendes, helyes, normális, vékony (ha éhezett, túl vékony), sportos, erős, edzett fiatalember volt, amelyet akárhányat ismerünk manapság is – nem pedig egy kripli.

Mert egy élsportolónál előfordulhat, hogy beteg lesz, netán lesántul – de fordítva, hogy egy genetikailag beteg csontú ember egészségeseket leköröző teljesítményt nyújtson: ez lehetetlen.

1. A farkasfog

Nem vagyok egyedül azok közül, akik élénken emlékeznek 1989. júl.19-ének kora reggelére, amikor a barguzini expedíció antropológusa azt nyilatkozta bele az éterbe tizenháromezer kilométer távolságból, hogy „megvan a farkasfog!”. (később azt hazudta, hogy farkasfogról sohasem beszélt).

Hát akkor idézzünk most a Hevesi Szemléből (1989. októberi szám). Pécsi István újságíró tagja volt az expedíciónak, ő volt Morvai sajtófőnöke. A feltárásról naplót írt, melyben leírja azt az áhítatos percet, amikor először vették kezükbe a koponyát, és Kiszely dr. rögtönzött előadást tartott:

„A bal felső szemfog erősen ferdén kiemelkedik a fogak, sőt az egész arc síkjából, a jobbnál ezt nem érzékelhetjük. Az előbbi a farkasfogként emlegetett rendellenesség, amelyre annyi irodalmi adalék utal. Ez az elváltozás, ilyen elhelyezkedésben csak egyszer fordul elő több százezer ember között.”

Megnyugodhatunk, egyikünk füle sem csengett, amikor a saját hallószervünkkel  hallottuk a farkasfog kifejezést ama nyári reggelen.

A hírneves antropológus azt hitte, hogy épp úgy néz ki egy farkasfog, mint amilyen a barguzini emberé. Azonban sem Petőfinek, sem a csontváznak nem volt és nincs farkasfoga. A farkasfog különleges elváltozás: háromcsücskű szemfog – és rendkívül ritka. Viszont egyáltalán nem igaz, hogy a csak rendellenesen nőtt szemfog annyira ritka lenne, mint ahogy fentebb Kiszely állította: „gyakorisága a mai magyar népességnél 20%” (Szüle László: Fogorvosi Szemle, 1989.).

Jókai Mór nagyon sokszor emlegeti a „sorból kiálló hegyes szemfogat”, egyszer-másszor agyarnak említi, de ez voltaképpen mindegy: az agyar is hegyes minden esetben. A csontváz bal felső szemfoga is kiáll, rendellenes, de nem hegyes. Nem hegyes!

Mit írt Petőfi fogairól a régi barát, dr. Sass István? „[B]al szemfoga két mellékfog által növéskor helyéből kitolatván igen előre s kacagás közben nagyon is láthatóvá vált” (Mégis Petőfi?, 32. o.).

És milyen volt általában a fogsor maga? Már idéztem gróf Teleki Sándort, aki szerint „rendes” volt. Windischgrätz elfogatóparancsa szerint: „szabályos szájú, jó fogazatú”; Schlick körözőlevele így írja le: „szája aránylagos, fogai jók” (i. m., 17. o.).

A barguzini koponya fogai mind egy szálig előreállnak – az a bizonyos szemfog még jobban, mint a többi –, az illető életében biztosan nem tudta becsukni a száját úgy, hogy az előreálló fogak ki ne látszódjanak. De nemcsak előre állnak, hanem igen ritkák is a fogak, jókora hézag van mindegyik között, lásd a fotót.

Dr. Sass leírása szerint Petőfi esetében a bal szemfog melletti egy-egy fog olyan szorosan nőtt egymás mellé, hogy a közöttük kibújó szemfognak nem maradt hely. Gyakorta előforduló eset ez, ilyenkor a fog jóval feljebb nő ki a fogínyből, s mivel nincs elég helye, előremered.

Nos, a barguzini fogak mindegyikének bőven volt helye, a bal felső szemfognak is. Más az oka tehát a rendellenes növésnek, és – ellentétben a költőével – nem hegyes, hanem tompa, lekerekített végű fogról van szó.

A körözvényeket és Telekit is azért idéztem, mert bizonyítják, hogy Petőfinek egyébként teljesen átlagos fogsora volt. A barguzini esetnél nyilván valami ilyesmi szerepelt volna a körözőlevélben: különös ismertőjele: a fogak ritkák és igen előreállnak. Dr. Sass és Jókai olyan plasztikusan írják le a költő szemfogának rendellenes mivoltát, hogy szinte magunk előtt látjuk, hogyan vált démonivá az arca nevetés közben amiatt az egy hegyes fog miatt. A barguzini egyén kiálló fogsorának látványa legfeljebb mosolyt fakasztott volna.

Ez volt az adu ász az „ismérvek” között. A szakirodalom ismeretében éppoly könnyen megdönthető, mint a többi.

A Megamorv tagjainak kezükbe kellett volna venniük a biográfiákat és tanulmányozni a Petőfiről szóló visszaemlékezéseket, legalább az eltelt tizenkét évben. Akkor a sírfeltárók is rájöhettek volna, hogy teljesen hiábavaló a sok blöff. Akár fiú, akár lány a barguzini lelet: Petőfi nem lehet."

A jelen:

Már 25-nél több év telt el, egy szegény barguzini nő valami megamorfos szatyorban várja a végső tisztességet.

Legnagyobb költőnk csontjai nincsenek meg: ő a szívünkben él tovább, örökkön örökké.

Orlai Petrich Soma képe: Petőfi a szüleinél.De jó látni! Most fedeztem fel!

Ha a cím megtévesztő, gyorsan pontosítok:nem a török uralom időszakáról akarok írni.

Visszamegyek ahhoz képest is ezer esztendővel.

Minek?

Mert szeretem azokat az 1500 évvel ezelőtti magyarokat, tanulmányoztam a témát, leszűrtem bizonyos következtetéseket - és mert néha a múlt sokkal rokonszenvesebb, mint a jelen.

De megyek még vissza, távolabb az időben - a krisztusi időkig. a hivatalos vélemény: ekkor jelent meg mint önálló entitás, a magyar nép:

"..kilép a történelem színpadára a magyar, mint az első ember a teremtés hajnalán....Éles szemét előre, dél verőfényes rónáira és a jövő hosszú évezredeire szegzi. Nem tudja, nem firtatja mi vár rá: erő és bizalom sugárzik kemény tekintetéből. Bizonyára látja útravalójának szűkös szegénységét, de érzi: ez is elegendő lesz egyénisége alapvető jegyeinek megőrzésére, léte minden viszontagságon leendő biztosítására, a reá váró magasabbrendű történelmi hivatás teljesítésére." (Ligeti Lajos)

Szeretem ezeket a sorokat. És, mert szilárdul hiszem, hogy népünket az anyanyelv tartotta ezer és ezer éven át meg. Mert lehet, hogy minden szempontból szűkös szegénységű volt az útravaló, de a nyelv tekintetében dúsgazdag. Ravasz László püspök szavait is szeretettel idézgetem:

""A nyelv aranyserleg, melyben az ősi lélek olaja illatozik, titkos jegy, melyben minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk, címer, melyet büszkén hordozunk, az emberi szellem mérkőző porondján. Bástyánk, lélekgyepűnk, védelmi rendszerünk, hódító hadseregünk: szent kapunk. amely befogad, menedéket nyújt és otthonunkat jelzi. Nincs nemzeti vallásunk: művészetünk, tudományunk és jogrendünk éppúgy Európáé mint a miénk, egyedül a nyelvünk a mi külön sajátunk és senki másé."

Bástyánk, lélekgyepűnk... gyönyörű meghatározások.

De hol kezdődött? Nem tudjuk. Nem tudjuk, mikor határozta meg magát a magyar ezen a néven. Az a valószínűnél biztosabb, hogy a hun birodalom része volt valamelyik magyarul beszélő törzs, több is, talán akkor az összes. Hol élhettek magyarok akkoriban?

A Kaukázusban biztosan, a hatodik század elején. Hol? A kimmeriai Boszporusz közelében, a Krím félszigeten. Két görög történetíró tudósít róluk, gyűjtőnéven honokat említve:

Ezeknek a "hunoknak" Gordas nevű fejedelmét Bizáncban megkeresztelték. Maga a császár tartotta a keresztvíz alá. Gordas visszatért országába, és a kelleténél szigorúbban értelmezte a térítést, és mi több, beolvasztotta, összetörte és bizánci pénzre cserélte népének arany és ezüst bálványait.

A nép fellázadt, megölték Gordast, és Mugerist, a fejedelem öccsét ültették a trónra, aki visszacsinált mindent.

Ennyi Malalas tudósítása, 528-ból, de ez is sokat mond.

Mugeris az kiejtve Mogyer, Megyer, vagy Magyar. Így hívták hát az egyik testvért - a név önmagáért beszél! Ez bizony azonos a "magyar" népnévvel.

Még beszédesebb a meggyilkolt Gordas! Ez ugyanis az "ogur" népnév (gyakori volt népnevet adni a pusztai népeknél - pl. Batu kán egyik unokája itt született, a kis szörnyetegnek azt a nevet adta a család, hogy: Magyar. De ismerünk a korból Üzbeg nevű Batu unokát is). Gordas magyarul Ogurda,  az achaikus "d" kicsinyítővel: mai nyelven Ogurka.

Fényes bizonyíték a két név: ott és akkor magyarok éltek a Krímben.

Nem tragédia a már akkor fellelhető széthúzás?

De bizony tragédia.

A két testvér, ott a Meotisz közelében, talán regebeli főhőse a Hunor - Magor legendának. Dulo király lányaira leltek vadászat közben - romantikus nőrablás? vagy két dinasztia házassága?

Volt perzsa Dúl dinasztia, és a történelemtudomány azt is állítja, hogy erről volt szó, de Dümmert Dezsővel tartva, (és ezt Hóman se zárja ki)  magam azt vélem, sokkal inkább a bolgár Dulo dinasztiáról lehet szó, ahová netán a két testvér, Ugorka és Mogyer benősült.

A Dulo dinasztia pedig Attila örököseiből állt: fiak, unokák, dédunokák kerestek új és új birodalmakat.

Kovrat, aki megalapította a VI. század végén Nagybulgáriát - és vele magyar törzsek is vonultak: őket találta meg Juliánus a Volga mentén sok száz évvel később.. Mint tudjuk, tökéletesen megértették egymás nyelvét , mert "teljesen magyarul beszéltek", ahogyan Juliánusz a Vatikánnak jelentette.

A tatár aranyhorda semmisítette meg ezt a Volga menti Magyarországot. De legkevesebb 700 évig fent maradt, ahogy a kaukázusi magyarság is, a szavárd magyarok.

Róluk a Biborbanszületett ír."

"Amikor a türkök [=magyarok] és az akkor kangarnak nevezett besenyők között háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre." (a szavárd aszfalü azt jelenti: erős szavárdok).

Tehát itt ismét két részre szakadt a magyarság - mint láttuk, a Juliánus féle magyarok már korábban csatlakoztak Kovráthoz.

Kovrát birodalma széthullt  a halála után - de volt öt fia. Attila ükunokái. Batbaján (más néven Baján - nem összetévesztendő a hatalmas kagánnal, az avar Bajánnal - róla még lesz szó, későbbi bejegyzésban), maradt Nagy-Bulgáriában, amit lehetett összetartott. Iszperik nevű öccse  a bolgár törzsekkel a mai Duna menti Bulgáriát hódította meg - le is telepedtek, de mivel ott már túlsúlyban volt a szláv népesség, nagyon hamar szlávra cserélődött a nyelv. Klasszikus nyelvcsere történt.

A harmadik fiú Kuber volt.

Ő az onogur törzsekkel Herakleiosz császár idejében a mai Pannoniába települt. Magyarországra. Herakleiosz  pedig a 600 as évek elején uralkodott.

Első honfoglalás -állítja László Gyula professzor. Innen a nevünk: ungár, hungary, venger, stb. Ami leginkább alátámasztja, az a professzor fél évszázadosnál több évi kutatása, ásatásai, leletei - ezen túl a kijevi Nesztor krónika, amelyik épp ezt az időszakot jelöli meg a "vengrik" itteni letelepedésének dátumául, élesen elkülönítve az "oborok" (avarok) ittlététől. Ezek a ma "késő avaroknak" nevezett onogurok - magyarok hatalmas szálláshelyeken éltek, mind a mai napig tárnak fel népes temetőket - sokezreseket. Ez a népesség természetszerűleg beolvadt az árpádi magyarokba, mi vagyunk ők, ők meg mi a többi mellett.

"A kései avarok a honfoglalásig nagy tömegben éltek a Kárpát-medencében. A késő avar települési terület messzemenőleg kiegészítik egymást. A településnevek ezeken a területeken kivétel nélkül magyarok - a földrajzi nevek is."

Ez elég bizonyíték.

Tehát az 500-as évektől három részre szakadt a magyarság. Egy részük Kovráttal  Nagy-Bulgária lakói lettek, önálló világgal, a másik a Kaukázusban telepedett le (az azerbajdzsánok a mai napig őrzik a rokonságot), a harmadik, onogurnak meghatározott, az utókor által kései avaroknak nevezett népesség ide, a Kárpát.medencébe: élő tanúk a székelyek.

De volt egy negyedik ág is, talán épp a legfontosabb: az Árpádok ága. Ha a logika nem téved, ők lehettek a Dulo dinasztiába benősült Ogurda és Mogyerisz fejedelmek utódai. Róluk máskor, mert szeretnék egy kicsit a Krímben maradni a képzeletemmel, ahol édeni körülmények lehettek. az éghajlat kiváló, ismerik már a földművelést, a szőlő és gyümölcstermesztést. Talán innen ered a népmesék szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja...

Milyen élet lehetett?

Biztosan szép. Örömteli. Higgyük azt...

Mogyer fejedelem jó fejedelem, a föld termékeny, az élet kiszámítható.

Mindenki tette a dolgát, a férfiak férfiak voltak, mert harc az sok volt mindig arrafelé, a lányok meg gyönyörűek - a mai magyar lányok is azok, a kaukázusi lányok is - duplázd meg.

Ha éppen sem dolog nem volt, sem háború - a legények félkaréjban álltak a lovaikon, amitől meg nem váltak volna - a lányok kacarásztak, összefogóztak... karjukkal épületet alakítottak: "Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske , nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta..."

A legényeknek meg kiszáradt a torkuk, mert nagyon is jól tudták, milyen "aranykapu" van nyitva - a kislányének tömény erotika...

Belevágtak hát a ló szügyébe, legényes virtussal: hijujujuhijuju! és elvágtattak errefelé, nyugatra.

De hogy hogy kerültek Árpádék ide, arról legközelebb - mert az már a negyedik csapat. A sok részre szakadt magyarságból.

Nagy buli minden évben, meg kell adni.

A rakparton tavaly ilyenkor még javában zajlott a felújítás, így akkor ez a helyszín kimaradt.

Viszont a Partfürdő zöldjén, a Széchenyi téren és környékén megszámlálhatatlanul sok helyen sütöttek, főztek, több ezren mulattak. Hatalmas hangulat, - mint általában a szegedi népünnepélyek idején - sült halak garmada, változatos halászlevek, jóféle italok, ételek, kézműves cuccok, színpadokon és másutt zene, móka, kacagány....

Akinek kedve van főzni, nevezhet és nyerhet. Kedvcsinálónak az ideihez, tavalyi látogatásom fotóiból válogattam néhányat.

Katt a fotóra és nyílik a galéria

Akit érdekel az ez évi program, itt szemelgethet közülük. Egy kiemelés tőlem - totál szubjektíven - arról, hová tervezem a látogatást idén. Természetesen egy jó tányér halászlé sem marad el.

---

"Halat vegyenek! - régi idők hírei a Délmagyarországban

A XIX. Nemzetközi Tiszai Halfesztivál (2015. szeptember 4-6.) alkalmából ismét kiállítás látható a Somogyi-könyvtárban.

Az idén 19. alkalommal megrendezésre kerülő rangos eseményhez kapcsolódó tárlat a Délmagyarország régi híreiből válogat. Milyen volt az élet a szegedi halpiacon, mennyi volt a hal kilója...?"

Szegedi halpiacról nem, helyette tiszai evezősegylet tagjairóltaláltam fotót. Az 1910-ben készült felvétellel záródom.

avagy Isten nem ver bottal.

Szép, méltó postokat olvastam itt a nolblogon az aradi vértanúinkról. Jó, hogy vannak, akik nem feledkeznek meg róluk, és évről évre eszünkbe juttatják hősiességüket, helytállásukat, a bító alatt is tanúsított bátorságukat.

Ellenpontként ott van a bresciai hiéna férfias kiállása, és bátorsága...a selejtnek született törvénytelen fattyú, az eszement gyilkos, a fejfájós szörnyeteg, akinek még csak sejtelme se volt, mennyire gyűlölik világszerte, és neve milyen undort vált ki mindenkiből.

"Haynau tábornoknak Olaszországban és hazánkban elkövetett kegyetlenkedései általános fölháborodást keltettek mindenfelé a művelt nyugaton, különösen Angliában, hol *az osztrák mészáros*-nak nevezték el őt.

A magyar szabadságharcz leverése után az 1850. évben az a gondolata támadt Haynaunak, hogy utazást tesz nyugat Európában s többek közt Londonba is ellátogat. S csakugyan útra kelt s elérkezett Londonba is.

Itt az osztrák ügyvivő – ismervén a hangulatot – óvatosságra intette s többek közt azt ajánlotta neki, hogy beretváltassa le hosszú sárga bajuszát, nehogy felismerjék, de Haynau a tanácsot nem fogadta meg. Egy ideig simán ment minden: Haynau Londonban megjelent nyilvános helyeken is, de nem történt semmi bántódása. Sok idegen fordúl meg Londonban s egygyel több vagy kevesebb sárga bajuszos külföldi nem igen vonta magára a figyelmet.

A londoni látnivalók közt volt ekkortájban Barclay és Perkins máig fönnálló (1903), nagy sörfőzőgyára s Haynau elhatározta, hogy megnézi. És el is ment két kísérővel, két hadsegédével; szeptember 4-én déltájban jelentek meg a sörfőző irodájában, hol a bevett szokás szerint fölszólították, hogy írja be a nevét a látogatók könyvébe ; ez után mind a hárman kimentek az udvarra egy írnok kalauzolása mellett. Két percz múlva az óriási gyár minden munkása és kocsisa már tudta, hogy ki az a nagy bajuszú külföldi ember és összecsődültek a tágas udvaron, hol baljóslatú ostorpattogások, morgások és kifakadások voltak hallhatók mindenfelől. De Haynau nem vette észre a készülődő vihart, míg végre, midőn épen meg akarta nézni az óriás nagyságú híres sörös kádat, tolmácsa figyelmeztette a veszélyre és erre Haynau is tanácsosnak tartotta hátrálni. Meghátrálására azonban vérszemet kaptak a munkások és kocsisok. Legelőszőr egy zsupp szalmát és egy kötés szénát ejtettek reá a padlásról s a munkástömeg erre nagy lármával megrohanta, megdobálták árpával, mindenféle szeméttel, lim-lommal és kezdték páholni söprűkkel, stb. Mindenfelől ordította a tömeg, hogy *Le a mészárossal*. Haynau és társai erre keresztültörtek a haragos embertömegen s kiszaladtak a gyárból, de vesztökre, mert odakünn már mintegy 500 főnyi nép várt reá, többnyire munkások, kőszénhordók, utczai gyerkőczök és még asszonyok is, kik szitkozódva, káromkodva ütötték-verték, letépték kabátját a hátáról és hosszú sárga bajuszánál fogva hurczolták meg végig az úton.

A tábornok eszeveszetten futott, míg végre eljutott egy korcsmához, a melynek nyitott ajtaján át bemenekült a házba, a korcsmárosné nagy ámulatára és itt elrejtőzött egy ágy alatt. Legnagyobb szerencséjére a ház ódon szerkezetű volt sok ajtóval s ezért, midőn a tömeg utána nyomúlt s egymásután föltörte az ajtókat, nem akadtak reá. Meg is ölték volna talán, ha a megrémült korcsmárosné nem küldött volna gyorsfutárt a rendőrökért, a kik aztán kiszabadították s a fölizgatott tömeg átkozódásai közt elvitték." (Kropf Lajos czikke  a *Budapesti Szemlében - 1903)

Na igen. Hová bújik egy hős? Az ágy alá, természetesen, miután a belét kifutotta London utcáin...:-)

Aztán magyarországi birtokot vásárolt.

Aztán hamarosan feldobta a talpát, 1853-ban, nem sokkal a rémtettei után. Meghalt? Nem, úgy fest, nem vitte el azonnal az ördög:

"1853. március 14-én az 1848-as vérnélküli pesti forradalomévfordulójának előestéjén hunyt el Bécsben, ahol barátaival éppen az észak-olaszországi felkelés leverését ünnepelte és a halálának okát a jelenlévők agyvérzésnek vélték, hisz nem tudhatták, hogy egy fejsérülése utóhatásaként Haynau rendszeresen elvesztette eszméletét. Később a halál pontos okának kiderítéséért elrendelték a holttest felboncolását, amit a koponyatető lefűrészelésével kezdtek el. Egy bécsi történet szerint az elborzadt orvosok akkor vették észre, hogy Haynau valójában él, mert a felnyitott koponyában az agyvelő még lüktetett. A történet szerint az egyik orvos elájult, míg egy másik kollégája kést vágott a boncasztalon fekvő Haynau agyába."

"Gyorsfutárt küldtek a lányához Szatmárba, aki négy nap múlva megérkezett Bécsbe, ám addigra katonai pompával apját már eltemették. Az asszony exhumáltatta apja holttestét. S valóban neki lett igaza, a táborszernagy csak rosszul lett, és nem halt meg a bécsi vendéglőben. Nagy megdöbbenésre hason feküdt a koporsóban, körmeire rászáradt a vér." /Tóth Béla: Mendemondák - A világtörténelem furcsaságai/"

Kinek a vére? Kik vére?

„Vagy mese mindez? Mindez puszta álom?

Ő kifogott az életen s halálon.

Ő nem született és meg sem halhatott.

Mint üstökös jött látatlan világból

S amikor eltűnt, amikor kilángolt,

Nézzük, csodáljuk, mint varázslatot.”

Szász Károly (1861)

A legendák szívósak. a legendák mindig tovább élnek, tovább tartják magukat, mint a néhány - nehéz természetű dokumentarista által kibányászott  - valós tény. A legenda mindig szebb, vagy ha nem, érdekesebb, mint a valóság.

A valóság az az, hogy egyszer, valahol, a nagy magyar Alföldön született egy zseni, egy csoda, egy kis népnek a legkisebb, imádott gyereke, egy Petőfi Sándor. Hogy hol? Teljes biztonsággal nem tudni. A legvalószínűbb Kiskőrös. (De a mai napi verseng a dicsőségért Szabadszállás és Kiskunfélgyháza is).

Mikor? 1822 szilveszter éjszakáján? Vagy 1823 január elsején?

Ezt se tudjuk.

Azt azonban már igen, hogy a ma Petőfi szülőházának tisztelt kis épületet  a jó szülők talán nem is látták sosem a kiskőrösi tartózkodásuk folyamán - nem hogy ott laktak volna valameddig is. Petrovics István székálló, a község központjában bérelte a mészárszéket és a mellette levő kocsmát - és az emeleti kis lakásban laktak ők, a bérlők: Petrovics István, és neje Hrúz Mária. Nagy valószínűséggel ott született a mi fényes csillagunk.

Petrovics törekvő fiatalember volt, amikor nősült, már nem is gyerekember, de nem fiatal már a választottja sem: egykorú Hrúz Mária és élete párja. Ki volt Mária?

" Hrúz Mária (Necpál, 1791. aug. 26. – Pest, 1849. máj. 17.), férjhezmenetele előtt mosónőként és cselédként dolgozott a maglódi evangélikus lelkésznél, Martiny Mihálynál. Szlovák anyanyelvű volt, a magyar nyelv használatára csak asszonykorában tért..."

Ez van, ezt tanítják, így ment át a köztudatba - és se így, se úgy nem igaz.

Nem mintha fontos lenne, ki volt az anyja a világirodalom egyik legragyogóbb csillagának. De miért ne ismerjük meg az igazságot?

A mi Petőfink anyai nagyapja, Hrúz Mihály, tehetős redemptus volt Szabadszállás környékén. Földjei, marhái voltak, cselédei, béresei - módos ember volt - és volt két ikerlánya.

Mária és Éva.

Semmi oka nem volt rá, hogy cselédnek adja őket. Nem is tett ilyet. Ez a család, mint ma is a szlovák terültről jövő hívők közül - evangélikus volt. Mit tett hát Hrúz Mihály a lányai érdekében?

Kiadta őket evangélikus lelkészcsaládokhoz. Cselédnek? Korántsem. Tanulni. Gazdasszonykodást, sütést főzést,  virtust (akkor az a nőknél viselkedést és erkölcsösséget jelentett) , megtanulni az egyházi énekeket, hogy aztán egy jóravaló fiatalember számára megfelelő parti legyen a lány.

Mária el is kelt. Martinyi Mihály lelkésznél találkozott a két fiatal: már harminc felé közeledtek, de Petrovics István ambíciói és Mária hozománya komoly elhatározásra juttatta őket - István siettette volna a házasságot, de Mária azt mondta: őt csak Martinyi Mihály adhatja össze, amíg az rá nem ér (valami hosszabb ideig tartó dolga volt a lelkésznek), addig ő vár a konttyal. Egy cseléd, egy mosónő? Ugyan már - inkább egy egyenrangú hívő - és aztán elő is keveredett a lelkész, a frigy bevégeztetett.

És Éva? A másik Hrúz lány, Mária ikertestvére?

Ő egy másik lelkész-lakba kerül, Pencre, de aztán ott is marad élete végéig. Házvezetőnője volt a penci lelkésznek haláláig - épp akkor halt meg, mint testvére, Mária - akivel a szétválásuk után nagyon keveset találkoztak - Sándor öccse gyakran felkereste - nagyon szerette nagynénjét, aki a megszólalásig hasonlított imádott édesanyjára. Éva Pencen van eltemetve, az evangélikus temetőben - bárki vihet egy szál virágot ma is látható sírjára...

Hrúz Mihály már magyar embernek tartotta magát. a család magyarul beszélt, természetesen Mária és Éva is. Hrúz Máriáról elmesélték Sándor diáktársai, hogy palócos kiejtéssel, magyarul beszélt - palócos (tótos) kiejtés, nyelvjárás még ma is tetten érhető Pest megye bizonyos területein. például a Tápió mentén.

Hrúz Mária magyarul beszélt. Tőle tanult a zseni magyarul.

Nem sorolom fel az állomásokat, csak Kiskunfélegyházát említem: ott is mészárszéket és kocsmajogot bérelt Petrovics István: amikor távol járt, üzleti úton, a felsége állt a pult mögött,  mérte  a húst, számolta a garasokat és a máriásokat (ezüst húszas). Hogy várt volna el ilyet Petrovics egy tanulatlan mosónőtől? Mert szó sem volt ilyesmiről.Okos asszony volt a párja.

Jól állnak anyagilag, jól élnek. Mária szépen öltözködik, szépen öltözteti imádott fiát - így emlékeznek a félegyházi, majd az aszódi évekre a kortársak: dr Sass István, Kemény Mihály, Sárkány Sámuel.

Hrúz Mária aligha érthette teljes mélységeiben fiának rendkívüli talentumát, de én hiszem, hogy sokkal többet felfogott abból, mint azt az utókor gondolná.

Rossz évek jönnek. A szép otthon, a szép ruhák, a biztonság örökre oda. 15 éves Sándor, amikor kiejtik a meleg fészekből, immár a maga ura - innen kell eljutni a csúcsok csúcsáig.

Eljut. Tudatosan:

Petőfit legjobban maga Petőfi ismerte: a zseni jogos öntudatával írja 20 évesen barátjának, Orlay Petrich Somának:„Lássuk mit ád a végzet. Mondjam-é, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése a célom (…) hanem, hogy magasabbra törekszem (…) Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar, aut nihil”

Bizony régen meg volt mondva.

Első verse? Mindenki ismeri a történetet ( A borozó, Atheneum), a későbbi szenvedéseket, a gyaloglásokat, a nyomort - a dicsőséget, nagy szerelmet - a gyermeke megszületésének örömét, majd azt a halált, amit vízionált magának.

Hol? Mikor? És hol nyugszik ő?

Nem tudjuk.

Harsányi Zsolt szerint is üstökös volt. Felvillant - nem tudni honnan, mikor, miért - eltűnt, nem tudni hol, mikor, miért. Ö írta:

„Futottam árván, mint a hullócsillag, / Melyet magából kilökött az ég” (Tündérálom, 1846), igazából egy egész nép, egy egész ország – a haza – szeretete kísérte élete legutolsó, hősi pillanatáig.

Abban, hogy hullócsillaghoz hasonlította önmagát, tévedett. Állócsillag ő, nekünk a legfényesebb.

Legnagyobb költőnk, Hrúz Mária fia.

...

Petőfi legutolsó képe ,Mezőberényben festette Orlay Petrich Soma. Innen mentek együtt Erdélybe, itt látta utoljára Júliát és kisfiát.

Az első levelet 1903 szeptember 6-án írja Ady Adélnak.

[Nagyvárad, 1903. szept. 9.]

Csókolom a kezét, jó estét kívánnék, de éjfél már elmúlt egynegyed órával. Dolgoztam eddig s képzelheti, micsoda kevés öntudattal. Bolond, lázas agygyal utaztam és érkeztem. Emlékezni sem igen tudtam s még ez volt, a mi vigasztalt. Kétségbeejtett ujra és ujra a gondolat, vajjon milyen ítéletet hagytam magánál Egyetlen Asszony, a kit érzek most is, a kivel – .. Bolond vagyok bizonyisten. Pedig ugy jöttem s íme most is azt fogadom: olyan leszek, a milyennek Maga óhajt, édes Egyetlen. És ismét csak annyit kérek: tűrjön engem s minden jelentkezésemben, szavamban, dolgomban azt a kivételes, minden kis beteg idegszálammal szított nagy érzést lássa meg, a mely a Maga alakját most is itt tartja mellettem, bennem… Ne sajnáljon, – nagyon kérem. Ne…. Most beszélek inkább mulatságosabb dolgokról. Amint <m> Maga megjósolta, igen-igen kommentálják az én kíséretemet. Tarkán, de egyformán ostobán és nagyváradian. Mondjam? – – ugyse hivalkodásból mondom – egyszerű megérkezéssel már igen-igen lezártam a kedves ajkakat. Micsoda emberek ezek!.. Soha ilyen erősen még nem fogott el az undor. Én édes Legjobbam!… Kedves mamájához délelőtt megyek ki. Radó este kávéházban volt, de megközelíthetetlen. Imádott nejével s a Fényes-párral: korrekt, szolid férji alakítással. Én vendéget találtam. A tanár öcsémet, ki már tovább is utazott. Családi állapotokról hozott hírt, a melyek szinte varázslatos módon elősegítik az én párisi expedícziómat… És.. és.. Sok mindenről szeretnék írni. De fognom kell a forró homlokomat s szeretném magam igen férfiatlanul elsírni. No, nem szabad. És talán hisz is Maga nekem, Egyetlen Asszony és megtűr és látni fogom mihamarabb. Talán akkorra nem az elveszés vágya lesz a legerősebb bennem. Megyek haza. Ezt a levelet kocsin küldöm ki a kolozsvári gyorsvonathoz… Hátul a kávéházban egy mulató társaságnak nagyon lágy, édeskés nótát játszik a cigány. Félek, hogy a legdiákabb módon szentimentális leszek… Küldöm hát Magához minden szomorú, édes, reményes, lemondó, forró érzésemet s könyörgésemet ujra: higyjen bennem. Édes Egyetlen, Minden s a ki várt világa egy kicsi, bus életnek. Ady.

[Címzés:]
Őnagysága
Diósyné Brüll Adél
urnőnek
Budapest.
(Continental-szálloda.)

Adél tehát Pesten van, Ady elkísérte, hazautazván Váradra rögtön ír is neki, amint láttuk meghökkentő, egzaltált levelet, itt már felbukkannak a túlzó megszólítások: legjobbam, édes, egyetlen, minden, és lesz még több is. Pesten egyébként Ady számára egy tragikusan felejthetetlen affér is történik, egy, a kapcsolat végéig benne maradó tüske, pedig könnyen lehet, hogy félreértés.

Ady a fenti levélben váradi pletykákra céloz, ami miatt undort érez, emleget egy Radó nevű alakot (Radó Ignác, nagyváradi ügyvéd, nagy nőcsábász), akit mindenkinél jobban utál, ezt a későbbiekben gyakran felemlegeti: az történt, hogy amikor a költő felkereste Adélt a szállodában, Adél valamelyik váradi nyári gavallérjával bezárkózott a szobájába, Ady, a betegesen szerelmes ember, majd meg őrült ettől. Ezután írja a nőnek: ”…Én akarom, hogy maga nekem az illúzió maradjon, a legmagasabb fokú. És így lesz, mert így akarom – még Maga ellenére is.”

A nagyváradi szájhagyomány szerint Halászt találta Ady Diósynénál, és emiatt már meg is történt életük első összezördülése.

Amikor Ady fel kísérte Adélt Pestre, a váradi gavallérok is a fővárosban voltak, hogy Diósyné miatt-e, vagy sem azt nem tudni, mindenesetre a már említett Radó pletykált aztán Váradon.

Ha Halásszal Diósyné valóban elvonult, hát szerintem az egyáltalán nem biztos, hogy pásztoróra volt. Halász nyilván kimagyarázkodni ment az asszony után, az meg nyilván a leveleit követelte vissza. Adél büszke, sőt gőgös nő volt, olyan sértés után szinte elképzelhetetlen, hogy szerelmi együttlétre gondoljon: számonkérés lehetett ott a javából. Képzelhetni mit érzett Adél, amikor megtudta, hogy a levelek nincsenek meg, hogy idegen kezekbe kerültek.

Ady holtig azt hitte, Adél aznap lefeküdt a régi udvarlójával, az asszony pedig, ha tagadott is, azt sem mondhatta el, hogy miről tárgyalt Halásszal. Mesélje el a szerelmes leveleket? Akkor se jön ki jobban a szituációból.

Egy valami elkerülte az irodalomtörténészek figyelmét akkor, amikor a levelek hiányából, vagy a hideg, sematikus fogalmazásból (ilyen leveleket írt Ady szerint az ő lángoló ömlengéseire), kizárólag arra következtetnek, hogy Adél még évekig nem viszonozta a költő szenvedélyét: majd csak Ady második Párizsi útján, 1906-ban lesz igazán szerelmes. Adél sosem lépett újra ugyanabba a folyóba: amikor Ordódy otthagyja, többé a dzsentri világ nem érdekli, felé se néz élete korábbi színhelyeinek; amikor bekövetkezik a szófiai csőd, ahol imádott nagy társaságban pezsgőzni, csillogni, akkor örökre lemond a társasági életről; most megégette magát forró szerelmes leveleivel – nyilván ezt a hibát még egyszer nem akarja elkövetni: nem kockáztatja meg, hogy levelei netán avatatlan kezekbe kerüljenek. Inkább nem ír, vagy keveset ír, azt is visszafogottan, hogy bárki elolvashassa.

De ezt a szerelmes poéta nem tudta. Ezért féltékeny és zaklatott, ezért eseng és könyörög, és ezért nem érti, miért csak ritka pár sort kap, miközben ő mindennap ír, lázas bolond szavakat.

[Nagyvárad, 1903. szept. 10.Csókolom a kezét s gondolatban végigcsókolom. Egész napomon Maga kísért s most hálásan a kínokért csak magára gondolok s hogy mennyit és mit írjak meg azokból az érzésekből, a miket Maga keltett s a Maga alakja dirigál, Egyetlen Asszony. Pihen? A levelemet megkapta? Ír-e egy pár sort? Ugy gondol-e rám, hogy ha megérzem – mert mindent megérzek – nem sujt-e le a <m> Maga gondolata? Ma ujra és ujra az a gondolat fogott le, hogy tudjak én a <m> Maga életébe ugy beilleszkedni, hogy abban bántó akadály ne legyek, de megértő, megosztó és kibékítő. (…)

Én fent leszek vasárnap délután két órakor s bocsásson meg Drága, Édes, Egyetlen, Minden, – talán egy kis jogom mégis csak van, hogy kérjek Magától a magam számára egy órát. Ne értsen félre s ne haragudjék. Nem is teszi. Ugy-e megért? Ugy-e tudja, hogy mi ez az én jogformálásom?….. … Írja meg én Jóm, Egyetlenem, hogy juttat nekem vasárnap időt. Írjon. Valamiképen a normális szívműködés, gondolkozás felé hajlítana, megnyugtatna, erőt adna Magának egy kicsiny üzenete. Így érzem. És most, hogy érzem a láz kilövellését ahomlokomon s hogy minden ujabb írássor őrültebb és őrültebb dolgok megírására kényszerítene, nehogy megunjon, nehogy alkalmatlankodó bolondnak tartson, küldök két forró csókot a szemére. Jó éjszakát! Ady.

Ezt szeptember 10-én írta a költő, és 13-án megjelenik a Könnyek asszonya, az első Léda vers.

A KÖNNYEK ASSZONYA

Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Ady és Adél 1907 szeptember 6-án utazott Budapestre, egy hétre rá, 13-án jelent meg A könnyek asszonya a Nagyváradi Naplóban. A pesti együttlét rövid volt, csúnyán megzavarta az affér a szállodai szobában, ahová Adél bezárkózott Halásszal, sok idő kimerítő beszélgetésre nem lehetett. A legvalószínűbb tehát, hogy mindjárt ott az Emkében, az első találkozásnál, ahol az egész éjszakát végig beszélgették, önthette ki Adél a lelkét. Hogy pontosan mit mesélt el az élete hányattatásaiból, nem lehet tudni, feltételezhető, hogy a szerelem nélküli házasságát, a szófiai kalandot, ami számára katasztrófa volt. Az Ordódy kapcsolatot nem gondolnám, hogy elbeszélte. Mindegy, a költő, aki már a szerelmes ember fülével hallgatta, nyilván méltatlannak érzi a csodálatos asszonyra rótt sorscsapásokat, és jogosnak a vágyat, ami szerint a nő „Bosszút itt áll az életért” De a könnyek az ő szívére hullnak: mintha érezné a fiatal poéta, hogy a bosszú tárgya majd többek között ő lesz.

Mert csak Brüll Berta állítja a szemtanúk közül, hogy ez a szerelem egy idillikus, romantikus és harmonikus kapcsolat volt.

És az irodalomtörténészek egy része bizonykodik, hogy Adél micsoda alkotótársa volt Adynak, hogy ő fedezte fel, és ha nem nyúl utána, ki tudja lett volna-e költő a vidéki zsurnalisztából?

Király Istvánnak erről ez a véleménye: „Nem megváltó nő volt a könnyek asszonya, hanem egyszerű nyári flört, kicsinyes váradi pletykák és kalandok hősnője. S később ő lett volna Ady becsvágyának ébren tartója, a lélek ihletője és kimívelője? Ha volt is igazság ebben a beállításban, felesleges hosszan bizonygatni a tétel túlzásait. Hisz köztudott ma már, hogy az okok bonyolult összjátéka kellett Adynál az önálló költői hang megtalálásához: egy asszony hatása még a legkiválóbbé is ehhez egymagában kevés lett volna. A történetírásnak folytatni kell amit az Elbocsátó szép üzenet kezdett. Rombolnia kell – legalábbis részben – a Léda legendát…” (Király I.1970  401)

Király István persze nem sejtette, hogy könyvének megjelenése után közel 40 évvel még ugyanaz a legenda tartja fogva a hivatalos irodalomtörténet tanításait, a legendaoszlató tanulmányok és könyvek csak kevesek kezéhez jutnak el. (Persze Király I, majd ugyanúgy jeleskedik egy másik felfújt legenda, a Csinszka kapcsolat agyonkozmetikázása erőltetésében, mint azok, akiket ő elmarasztal Léda ügyben).

Itt viszont igaza van Királynak, nos, ha Adél véletlenül Szabolcska Mihállyal akad össze, és az szeret belé, hát Szabolcska Mihályból lett volna a századelő legnagyobb költőzsenije?

Történetünk idején szeptember közepe van, Adél a húgával, Bertával Pesten tartózkodik, szállodában laknak, nem derül ki világosan, miért maradt egy hónappal tovább Magyarországon. Ady időnként felutazik hozzájuk, kísérgeti őket fogorvoshoz, varrónőhöz, majd vissza Váradra, és írja a zaklatott, túlzó, már-már mániákus leveleit.

„Mondja: kapott-e levelet R….tól? Tudatni fog, – ha másként nem táviratilag – vasárnap ott lesz-e s meglátogatja-e magát. Szombat estig tudniillik. Ígérem nem fogok megbolondulni s ígérem, hogy bízom abban, hogy <m> Maga eltávolít lábom elől egy rettenetes örvényes mélységet, egy borzasztó álmot.. Tudja… Én csodálatos Gyötrelmem, Gyönyörűségem, Egyetlen, Minden, akiről nem fogom megtudni soha, hogy kicsoda s miért nem boldog s miért fogom én érezni s szenvedni százszorosan Magának még a képzelt fájdalmát is… Megint ostoba vagyok ugy-e? Imádkozva végigcsókolom gondolatban s gondoljon reám (…) S érezzen valamit erősen rólam, hogy én itt megérezzem. Én Édes Gyötrelmem! Jó éjszakát! Ady” (Ady összes levelei 57)

Akit R-ként emleget az Radó, a nőcsábász ügyvéd, aki a társaságával együtt rosszindulatú pletykákat  terjeszt Adélról. Adyt ez mélységes undorral tölti el, többek között ez is hozzájárul, hogy mindenképpen el akarja hagyni Váradot. Párizsba vágyik, most már nem csak a világváros vonzza, hanem a nő is, akibe, ő is érzi – gondoljunk a Kíváncsinak írt levelére –, szinte beteg módon szerelmes. Adéllal sokat beszélhettek erről a leendő párizsi útról, mert Ady egyik levelében arról számol be, hogy levelet (nagyon édes levelet) kapott Adél férjecskéjétől:

„Éjjel 1 óra, Én Édes Szent Asszonyom, csókolom legédesebb kezét<e>. Oly nehéz volt eljönni mindenképen. Még fizikailag bírtam legkönnyebben. De aludtam, mert Maga rám parancsolt. Itthon már tudták, hogy Budapesten voltam. (…) Nagyon édes levelet kaptam a férjecskéjétől. Szeretem ezt az embert. Levelét majd felviszem.(…) Radó itthon van s egyelőre nem tudnak utazó szándékáról, ám ez nála hirtelen jön. Vigyázok s okos leszek.

Most pedig megírom azt a bizonyos okot: fájt, hogy Maga nem kímélt meg attól a föltevéstől, hogy Radó megteheti Magával is azt, a mi az ő módszere és uzusa. Érti és érzi az én disztinkcziómat? Ez se nem gyanu, se nem féltékenység, se nem okvetetlenkedésHugocskája kezeit csókolja, Magát pedig gondolatban át és átérzi a Maga legokosabb bolondja.”(Ady)

[Nagyvárad, 1903. szept. 29.]

„Éjjel 1 1/2. Én Édes Nagyasszonyom, nagyon szenvedve írok most Magának, de ígérem, hogy ezuttal utoljára írok ezen a hangon. De most kell, most nem tudok még Maga iránt való kíméletből is más, nyugodtabb tónust affektálni. Nagyon szenvedek, mert eljöttem Magától egy raj elnyomott érzéssel, elhallgatott mondanivalóval. Már nem is félszegnek, a meggyötört idegek bénájának tetszem magam előtt, de egészen elveszettnek, kicseréltnek, egy zavaros uj embernek. Néha a maga közelléte nem is diabolikusan, de végzetesen hat reám s így volt most. Az a sejtés öl meg, hogy Maga valami fizikai undort érez én velem szemben. Látja, mikor a hugocskája el akart menni délelőtt az ebédet lemondani, Maga ezért nem engedte el. És látja, hogy én igazán hittel s valami abnormális, fanatikus erővel igyekszem alkalmazkodni Magának minden szavához. Másképen talán nem tudnám elviselni azt a borzasztó emléket, a mit Maga nem akar feledtetni velem. De Maga azt mondta, hogy triviálisan gondolkozni erről nem illik hozzánk. Nem illik: igaz.” (ADY Összes levelei:52)

Nem lehet tagadni: a fiatal szerelmes ember rettenetesen szenved. Nem volt hasonló helyzetben: más típusú nőkkel szórakozott Debrecenben is, Váradon is, azoktól nem várt el semmilyen hűséget, vagy megközelíthetetlenséget, de itt egy betegesen felfokozott érzésről van szó, a szexuális ügyekben nagyon is könnyelmű Ady most olyan mint egy provanszál trubadúr: borzasztóan szeretné, ha ideálja tökéletes lenne. Adél nem is mondhat okosabbat, minthogy óvja hódolóját a trivialitástól – ez akkor is jó szöveg, ha lefeküdt Halásszal, és akkor is, ha csak a levelekről volt szó köztük azon a napon, amit Ady „borzasztó emlékként” ír le. Lehet, hogy ismét téved. Az Ady életrajzokat általában férfiak írták, más megközelítésből, eleve feltételezve, hogy – egyrészt biztos viszonyuk volt – másrészt (ez egy másik állítás) biztos, hogy nem volt. Vitályos László ezt így összegzi, éppen e levél kapcsán:

„…Diósiné viselkedése imádójával szemben egyáltalán nem volt a szerelmes asszonyé, s magatartása alapján még az undort is feltételezhette Ady. A kapcsolat akkori mineműségét ez a mondat hitelesebben jellemzi, mint Fehér Dezsőné állítása: „kizárt dolog – amit némelyek így hisznek –, hogy az ismeretség akkor még nem fonódott közöttük szorosra” és hogy kapcsolatuk „csak platonikus jellegű lett volna” (Dénes: Akkor 153.). Diósiné akkori hűvösségét erősíti meg Móricz Zsigmond följegyzése Földessy Gyulától szerzett értesüléseiről. Móricz a húszas évek elején Ady-életrajz írására készült, anyagot gyűjtött, jegyzeteket készített. Ebből való az idézet: „Párizsban adta meg magát neki az asszony nagy vallomás után, hogy mikor férjhez ment, már megadta valakinek magát” (PIM Móricz-hagyaték).”(Ady Endre összes levelei 72)

Hogy miben tévedett esetleg szerintem Adél érzelmeit illetően Ady és a többiek? Vagy volt viszony köztük, vagy nem, ahogy Benedek István írta, nem tartottunk gyertyát, de annak, hogy Adél nem engedte Bertát intézkedni, megint csak lehetett más oka is, mint amit Ady feltételez. Ez pedig Adél uralkodó természete: majd ő meg mondja, ki mikor megy ebédet lemondani, vagy nem lemondani. Itt és máshol is ő parancsol, így lesz ez életük végéig, Bertának csak ne legyenek önálló tranzakciói (mert egyébiránt mi az ördögöt lehetett volna annyi idő alatt csinálni, amíg Berta oda van?).

Adél nem lehetett közömbös, mert akkor nem hívja Párizsba, nem keveri bele az urát a történetbe, és nem engedi, hogy a szerelmes költő Bécsig kísérje. Október elején ugyanis Adél visszamegy Párizsba, ahol nagy munka vár rá: Diósy végre elfogadható, saját otthont talált, négy szobás rendes bérletet a rue de Levis-en..

Ady elkíséri Bécsig. Abban maradnak, hogy a költő megválik a Nagyváradi Naplótól, és, amint lehetőség lesz rá, Párizsba utazik ő is.

Párizs

1904 januárjában indul el végül Ady Endre Párizsba, álmai városába, álmai asszonyához.

Hosszú levelezés előzi meg az utazást, Diósyék az őszt költözködéssel töltik, nincs sok idejük írogatni, Ady ezt nyilván be is látná, ha nem hajtaná a vágy, hogy mihamarabb ott legyen. Egyeztetnie is kell Adél anyjával és húgával, Bertával: ők is készülődnek ugyanis Párizsba, Adél meg hívta őket, hogy lássák: már egyenesben vannak, ismét jól élnek, szépen berendezett lakásuk van – Adél bizonyítani akar.

Ady még az előző év októberében ott hagyta a Nagyváradi Naplót, az év hátralévő részében Érmindszenten tartózkodott és mindenféle helyekről pénzt hajtott fel a párizsi útra, ugyanakkor fővárosi lapokkal tárgyalt, többel meg is egyezett, hogy majd Párizsból tudósítja őket, elsősorban a Budapesti Hírlapot, a lapnak akkor Vészi József volt a főszerkesztője.

Még ma is tartja magát imitt-amott a tévhit, hogy Adyt Párizsban Diósyék tartották el, vagy ki. Ez nem igaz: Ady szorgalmasan dolgozott, tudósított és verseket küldött haza, abból élt, néha jobban, néha szűkösen, néha nagyon szűkösen, mert a hazai életformáját nem adta fel (éjszakai élet, mulatozások) és egyébként is nagyon könnyen kifolyt a kezéből a pénz. De eltartott, főleg kitartott sohasem volt, erre rigorózusan ügyelt, (a betegsége idején Diósy segíti ki, kölcsönnel).

Eredetileg úgy volt, hogy együtt utazik Brüllékkel, végül mégis külön mentek – Ady valamivel később, január legvégén utazik Párizsba, ahol Diósyék várják. A rue de Levis 92 szám alatt vesznek neki kis hónapos szobát – abban a házban, ahol ők is laknak. Együtt a hármas, kiegészülve Adél édesanyjával és húgával, Bertával.

Ezt a rejtélyes háromszöget minden irodalomtörténész és életrajzíró igyekezett megfejteni: nem nagy sikerrel. A legkülönösebbek azok a kozmetikusok – Brüll Berta, Révész Béla, sőt, maga Ady Lajos - akik valahogy, a lényeget mindig ügyesen megkerülve azt a látszatot igyekeznek kelteni, mintha itt tulajdonképpen szokványos történetről lenne szó: egy művelt szépasszony, egy szintén nagy irodalombarát férj és a zseni plátói rajongása tartja egybe a hármast.

Beláthatjuk, hogy ilyen nem létezik. Na meg tudjuk is, hogy Ady és Adél közt konkrét viszony volt, hogy pontosan mikortól az lényegtelen, de volt, ezt tudta Diósy, tudta Brüll Berta és egész Magyarország.

Dr Czeizel Endre szerint az a magyarázat, hogy Diósy Ödön homoszexuális volt. Meg is indokolja, miért gondolja így, de konkrét bizonyítéka nincs. Péter I. Zoltán kitűnő könyve írásakor megkereste a genetikust, mire alapozza a feltételezést:

„Az egyik – írta Czeizel – hogy nem bánta a házibarát jelenlétét, hiszen így mentesült a házastársi kötelezettségei alól. Sőt olyan utalásokra is emlékszem, hogy neki is tetszett Ady, de hát ő igazi heteroszexuális volt. Egyedül Léda szülése után, amikor kiderült Ady apasága vetette fel a válást. A másik az ő vérbaja, amit kezeltek és ezt nem Lédától kapta. A harmadik, hogy Diósy társasági körében homoszexualitása ismert volt, de akkortájt ezt titkolni illett.” (Pérer I Zoltán: Ady és Léda 2006.)

Az biztos, hogy ez sok mindent megmagyarázna, de nem mindent. Egyébként Diósy nem akkor akart válni, amikor Adél szült, hanem két évvel korábban, 1905-ben, amikor Adél az év nagy részét Nagyváradon tölti – itt látogatja Ady rendszeresen az asszonyt, és gondolhatni mekkora pletyka lesz ebből Váradon.

Egy bizonyos, most 1904 elején, Diósy szeretettel fogadta Adyt, és segítette, ahol tudta. Az elbocsátó szép üzenet-ig szinte töretlen volt a barátság.

Milyen volt Diósy, és milyen volt Adél - két kívülálló szemével:

„régiekre emlékezik (…) Bródy Sándor… de még jóformán magam elé sem idéztem az ő szép, fekete, bozontos fejét, amikor az emlékezetemben máris egy beesett arcú, kajla bajszú, karvalyorrú vörös ember képe tolja félre. (…) Ki az? Ki is volt? Meghalt, vagy él még?…De ahogy ez a szellem egy emberöltő messsziségből, nyugtalan vörös pillák alól pislogat felém: egyszerre csak ráismerek Ady Lédájának férjére, akit úgy hívnak, hogy… hogy is? Izé… Igaz, Diósinak, igen…”

Hatvany Lajos emlékezett így Adél férjére, amikor először Budapestre jött az emigrációból. (Hatvany: Ady,1974. )

A történet idején él a francia fővárosban egy jóravaló fiatalember: Ady földije, szilágysági gyerek, kurta nemes származék, mint az Ady család: Bölöni György. Mindössze 21 éves, lelkes irodalombarát, Adyt látatlanban is tiszteli. 1904 februárjában találkoznak először és életre szóló barátságot kötnek.

Bölöni, későbbi élettársával majd feleségével, Márkus Ottiliával (akit Ady Itókának nevez el, és aki ezen a néven kerül be az irodalomtörténet lapjaiba), közvetlen tanú lesz az Ady, Léda, Diósy hármasnak, majd később az Ady – Adél párharcnak, héjanásznak. Hogy látja a 21 éves fiú Brüll Adélt, azt az asszonyt, aki annyira el tudta bűvölni barátját?

„Nem volt „parisienne”,de nem mindennapi jelenség. Amerre ment, megfordultak utána a férfiak. Akkoriban még minden race jobban megőrizte jellegét, így Adél úgy hatott, mint valami délamerikai nő. Délies, akiből nem volt semmi, ami elárulta volna a párizsi szemnek a zsidó eredetét. Ovális, finom, kreolos arc, melyet feltűnővé tett az erős orrnyereg különös, rajzos orrlikaival. Túlpúderezett arc, rúzsos száj, fekete szemöldök, mély, fekete szempilla, sötétbarna haj és mindennek kozmetikája kissé túlozta is párizsiasságát. Ha megszólalt, meleg alt hang hagyta el az ajkát. Szép volt? Nem tudom, több annál, érdekes, megnéznivaló. Ma azt mondanánk talán: sex appeal.” (Bölöni. Az igazi Ady, 1974 – 38-39.old.)

Ady tehát ugyanabban a házban lakik, ahol Diósyék. Itt van a 4 szobás lakás, amiből egyet most még Dodó, a férj irodának tart fenn, 1904 januárjától itt tartózkodik Brüll Samuné és Adél húga, Berta is.

Ebbe a családias közösségbe csöppen bele Ady, a Brüll nőket már jól ismeri, Dodóval pedig pillanatok alatt összebarátkoznak. Az ideje jórészét itt tölti, itt ebédel, vacsorázik és itt ír – a jó kis kávéházakra, ahol „monsieur Andrét” majd nagyon megszeretik, csak később kap rá. Mivel telnek a napok? Adyt kötelezettségek terhelik: a pesti lapoknak kell küldenie tudósításokat, ebből él, ebben segít neki Adél, aki tökéletesen beszél franciául, Adyval ellentétben. A húszas években így emlékezik ezekre az időkre:

”1904 telén jött először Párizsba. (…)  Kivettünk neki szobát a házban a hol mi laktunk a negyedik vagy ötödik emeleten, de nálunk ékezett mindig és egész nap ott volt nálunk, ott írt, ott dolgozott. Sokat olvastam és fordítottam neki akkor. Az első fordítás volt Jehan Rictus verse. Később Baudelaire, Verlaine. Az újságokat én olvastam fel neki.”((Vitályos 1977, )

Aztán mindjárt fordította is magyarra, mert Ady úgy szerette, ezt aztán Adél később nagyon élvezte.

Idill. Egy holtszerelmes magyar költő álmai városában, az annyira áhított asszony közvetlen közelében, együtt olvasnak, tőle, élete nagy szerelmétől tanul franciául, tőle kapja az ételt, italt: ki boldogabb Adynál?

Válasz egy trollnak.

By, by, hazug patkány, surranj vissza a lukba, ahonnan kibújtál...

Hogy egy féregnek nincs más dolga, mint ossziánozni, váradyzni...:-DDD

Személyeskedj - ki figyel rád, te  állandóan rinyáló borotválkozó vénkisasszony?

Rinyálj a minuszokért, seggfej...:DDD

Jelentgess, amíg meg nem unnak, agyatlan faszkalap, akinek nincs más témája. Úgy kell neked, ne is legyen!

Se munkád? Se pénzed? itt éled ki a vénasszonyos frusztráltságodat, ami minden kommentedből kiviláglik?

Ülj a gép előtt napi 20 órát és a nolblog legyen az egyetlen dolog, amit még alkoholgőzösen felfogsz.

A 150 centis nagyravágyó, ostoba troll. Aki 60 évesen se nőtt fel, és nem tudja eltartani a családját. Aki segélyen él az írek adóiból, és itt trollkodik, itt akar belepofázni (adózni tán életében nem adózott) a mi életünkbe.

Patkány! Undoritó, bűzös patkány.

Ajjaj.  Ez a rágcsáló olyan rendesen néz rád... nem...:DDD Nem is lehet rá haragudni.

Megsértettem. Igen, mea culpa, megsértettem a patkányt, egy agyatlan, hazátlan, aljas és hülye trollt hasonlítottam ehhez az élőlényhez.

Ez a mi élőlényünk inkább a házatlan csigák birodalmát bővítik. Coki a patkányoktól, Alex!

Legfeljebb az alanti valami puhány, gusztustalan izé lehetsz - házatlan csiga.