Szeged 2013. április 17.
Az aranyborjúk
Ha csak kutyafuttában is tanulmányozza valaki az élet tanítómesterét (történelem), még annak is szemet szúrhat, hogy a különböző korok emberei mennyire ingatagok voltak a hitükben, milyen könnyen váltogatták imádatuk tárgyát, személyét, ami persze ma sincs másképp.
A legjobb példa erre a Bibliából ismert Mózes és az ő népének története. A Mindenható csodáinak a tömkelege sem volt elég a választott népnek, hogy rendületlenül kitartson Istene mellett. Hiába a szolgaság házából való szabadulás, a tenger kettéválasztása, a fürj- és mannaeső, alig hogy “kitette a lábát” Mózes a táborból, a többiek rögvest hozzáfogtak az aranyborjú elkészítéséhez, hogy azt imádhassák az élő Isten helyett.
Sajnos korunkra is jellemző, hogy mihelyst ledől egy bálvány, szorgos kezek azonnal hozzáfognak egy új létrehozásához, Mást ne mondjak, úgy vélem, hogy szeretett hazánkban is ez történik jó ideje. Nálunk, szegényebb ország lévén, ez az “új borjú” nem a legnemesebb fémből készül, és talán nem is lesz olyan óriási. Meglátjuk.
Befejezésül, épülésünkre egy rövid, de tanulságos, és a fenti témával kapcsolatos történettel zárom soraim.
- Papa, mi az aranyborjú?- kérdezi Móricka az édesapjától, aki történetesen mészáros.
- Kisfiam, - válaszolja a derék húsipari szakmunkás – minden borjú aranyborjú, csak tudni kell kimérni.
Akinek van füle, most nagyot néz!
Méhes János