Állítólag ez volt a Rákosi-érában a sztálinvárosi acél védjegye, csak praktikus okokból írták egybe a három szót.
Dunaújváros – leánykori nevén Sztálinváros - hajdan a magyar nép büszkesége volt, az ország hihetetlen terheket vállalt azért, hogy zöldmezős beruházásként létrehozza az ország korszerű acélművét.
Emberek tízezrei építették a lakásokat és a Vasmű létesítményeit, sokszor igencsak embertelen körülmények között, roppant vegyes emberanyaggal, hiszen a sok hátrány mellett volt előnye is, a tömegben itt el lehetett tűnni a hatóságok szeme elől, meg aztán kellett a munkaerő.
Akkortájt még rengeteg volt az ember által végzendő fizikai munka, gépek szinte alig voltak, az építőipari csúcstechnika a dömper és a japáner volt.
Dolgozott itt idevezényelt műszaki értelmiségi, hithű kommunista, bujkáló nyilas, volt ávós – mindenféle népség, mert acélnak, vasnak, nehéziparnak a kor elvárásai szerint lennie kellett, nem is tartották komoly országnak azt, amelyik ezen a területen nem jeleskedett egy-két monstrummal.
Tíz évig tartott, míg elmaradott agrár-országból Rákosi álmának megfelelően a vas és acél országa lettünk, és mire a célt elértük, Rákosi már az aktuális átkos múlt részévé válva már egy éve Krasznodarban ropogtatta a száműzöttek keserű kenyerét, abban a hitben, hogy szerető népe visszavárja.
De nem várta vissza, ellenben befejezte nagy művét, és szinte egy nekifutásból át is keresztelte a hajdani Dunapentele helyén épült Sztálinvárost Dunaújvárossá.
A város – de főleg a Vasmű – létrehozása nem egyedül Rákosi hóbortja volt, voltak létrehozására tervek már Horthy idejében is, hiszen minden diktatúra számára jelkép-értékű az acélgyártás, az ország erejét szimbolizálja, emellett a hidegháború éveiben a hadiipar óriási keresletet biztosított a leendő vasmű által termelt lemezekre.
Eredetileg Mohács lett volna a tervezett helyszín, de a Titóval és Jugoszláviájával megromlott viszony miatt új helyszínt kellett keresni a határhoz túlságosan közel fekvő Mohács helyett, így került feljebb a térképen, az addig szinte ismeretlen falu, Dunapentele mellé.
Tíz évig tartott az építése, aztán vagy harminc éven át folyamatosan működött, a város kizöldült, konszolidálódott, a sztálin-barokk is belesimult a környezetbe, a kevésbé képzett emberek is találhattak munkát maguknak, de a főiskola is terjeszkedett a Vasmű igényeinek kielégítése céljából, tanít is ott rokonom, büszke vagyok rá, habár soha nem láttuk egymást.
A rendszerváltás után is működött a Dunai Vasmű, később Dunaferr néven.
A magyar kohászat létesítményei közül Dunaújvárost viselték meg legkevésbé a változások, Diósgyőr, Ózd, a hajdani Weiss Manfréd – átmenetileg néhány évig Rákosi Mátyás Művek néven szerepelt – belehaltak a változásokba.
A Csepel Művekben még én is dolgoztam, apám ott szerzett nekem nyári munkát az Öntvénytisztítóban, és hogy el ne tunyuljak, rábízott Stampfel Jani bácsira, aki kemencekőműves brigádvezető volt.
Ott csiszoltam a samott-téglákat reggeltől délutánig, aztán hazafelé mindig elaludtam a HÉV-en, általában a végállomáson ébresztett a kalauz - akkor vissza kellett utaznom, volt, hogy háromszor is megtettem az utat.
Jártam a Dunai Vasműben is, megcsodáltam a kokszoló-üzemet, lenyűgöző volt.
Az utóbbi húsz évben relatív csönd volt a Dunaújváros környékén, legfeljebb az Orbán-család agresszív terjeszkedése és a konkurencia ellehetetlenítése borzolta a kedélyeket, a cég jelenleg orosz tulajdonban van, a tulajdonos Vnyesekonombank – a MALÉV volt tulajdonosa - folyamatos fejlesztéseket hajt végre, melyre odafigyelnek a cég szakszervezetei is.
Ezeket nem lehet félvállról venni, hiszen tagságukban elvétve találni csak műköröm-építőt.
Ha kell, sztrájkolnak, ha kell, demonstrációt szerveznek, mint most, legutóbb is.
A kohófelújítások kérdése volt a kiváltó ok, melyet, ha nem hagy jóvá és nem finanszíroz a tulajdonos, akkor ezres létszámban kerülhetnek utcára a vasmű dolgozói, és hosszabb távon az egész komplexum rámehet a dologra.
Tavaly veszteséget termeltek, úgy tizenöt-húszmilliárdot, ami azért aggasztó, mert ha a Vasmű végleg leállna, tízezer embert érintene a döntés.
Nem szólva arról, hogy ezzel tulajdonképpen megszűnne a magyar nehézipar talán legfontosabb létesítménye, utána már csak a magyar kohászat lassú agóniája jönne.
A polgármester szerint az államosítás lenne a megoldás, de én ebben nem hiszek, hiszen nem a tulajdonosi viszonyok, hanem alapvetően a piaci viszonyok határozzák meg az eredményességet.
Rengeteg pénz, rengeteg munka, önfeláldozás van beleépítve ebbe a városba, kár lenne veszni hagyni…
Egy kohó felújítása hárommilliárd forintba kerülne.
A Fradi stadionja 14 milliárdba fog kerülni, ez szolgálja majd a tizenegy botlábú, a párezer adrenalinfüggő vandál és Orbán érdekeit.
Dunaújvárosban ötvenezer ember él.
Az ő érdekeikkel senki sem törődik, igaz, eddig még nem is gyújtották fel szívességből a televízió-székházat…
Már csak abban lehet reménykedni, hogy a legnagyobb dolomitbeszállító közbenjár a városért.
Szomorú ügy…
:O)))