Szeged 2013. április 8.
Tavaszi (be)zsongás
Ilyentájt, amikor közeleg a költészet napja és a természet is újra nekirugaszkodik, az emberfia tollat ragad, s rímet farag. Természetes, hogy én sem tudom kivonni magam az évezredek óta az emberi fajba ivódott feltételes reflex hatása alól, s íme ez buggyant ki belőlem. A címe: Szittya ima, ma.
Öreg szittya, nem vén szittya, míg a tábortüzet szítja.
Eső veri, azt se bánja, kacag, mint a kacagánya.
A tábortűz vígan lobog, nem vén szíve büszkén dobog.
Öreg szittya fejét hajtva, ima gyanánt ezt sóhajtja:
Ezer éve élünk itten, ad még ezret a Jóisten.
Mit nekünk vén Európa, csípjen meg a csúti csóka!
A Vezérünk bölcs és bátor, és mögötte egy a tábor.
Hasadj, magyar auróra*, teszünk mi az euróra!
* auróra = hajnal, vö. Csokonai, Magyar! Hajnal hasad!
Hát igen. Egy ilyen korú férfiú, mint én is, már csak ilyen közéleti témákat forgat a fejében. Bezzeg negyven évvel ezelőtt! No de, hol van már a márciusi hó? Most legalább egy évig nyugtom lesz, kiadtam magamból, amit ki kellett. Jöhet a kikelet!
Méhes János