Hercule Poirot.
"Poirot siránkozott a társadalmi kötelezettségek miatt, és a magány iránti szenvedélyét hangoztatta, ám valójában óriási élvezetét lelte az efféle alkalmakban. Roppantul élvezte, ha körülrajongják, ha ő az est fénypontja. Ilyenkor valósággal dorombolt! Tanúja voltam nemegyszer, amint rezzenéstelenül fogadta a legfelháborítóbb bókokat, mint ami kijár neki, én pedig pirulás nélkül még csak ismételni sem merem az ilyesmit.
Olykor vitatkozott velem a témáról.
- De hát, barátom, én nem vagyok angolszász. Miért is volnék képmutató? Si, si, ezt csinálják maguk valamennyien. A pilóta, aki nehéz bravúrt hajt végre, vagy a teniszbajnok – csak szerényen elfordítja a fejét, és olyasmit motyog a bajsza alatt, hogy „ugyan, ez semmiség”. De a lelke mélyén valóban így gondolja vajon? Egy pillanatig sem. Másnál ugyancsak csodálná a hasonló teljesítményt. Mivel pedig józan ember, csodálja önmagánál is. De a neveltetése megakadályozza, hogy ezt ki is nyilvánítsa. Én, én nem vagyok ilyen. A tehetséget, amely bennem megvan, másban is üdvözölném. No persze, az én területemen senki sincs hozzám fogható. C’est dommage! Nagy kár! De ha már így van, minden képmutatás nélkül beismerem, hogy nagy ember vagyok. Szokatlan mértékben megvannak bennem a rend, a módszer, a pszichológia. Egyszóval – Hercule Poirot vagyok! Miért is vörösödnék el, és dadognék és hebegnék, hogy ó, igazából milyen ostoba vagyok? Nem lenne igaz."
(Agatha Christie: A bagdadi láda rejtélye)
Mi lenne kedves olvasóm, ha nálunk valaki ilyen őszintén beszélne erényeiről? Esetleg ilyen őszintén beszélne hibáiról? Miért nem vállaljuk büszkén a sikereinket – akár a legkisebbet is? Miért jajgatunk, sírunk, panaszkodunk? Miért másokban keressük kudarcaink okát? Miért vagyunk képmutatóak a mindennapjainkban, még önmagunkkal szemben is? Hová tűnt az önbizalom?
Szóval – „játszom egy gondolattal, játszik velem egy gondolat.”