A százszemű mágus
Valami különös évben történt koronás ünnepen kihunyt a fény és kábán omlott le a mekkai szentek fekete kőrengetege, amikor Artúr letette utolsó könyvét, táncra perdült, majd óriás kőtáblává keringő álmokat szórt a földre. Érdekesen szórta homokdűnékből ágyazott köreit a valóságra, majd megnyugodva látta, hogy két kígyódomb közepéből szomjas testeket hoz magával a Hold. Kicsi alvilági kapukat nyitott ki az istenek földjén, melyen női démonszívek gyalogoltak át lassan és módszeresen gyűrűt kocsikázó sorokban, majd templomokat szedegető imát szórt a földekre majdnem. Hegyek és dombok ölében szólongatta a friss sziklák éles és hatalmas kontinensnyi napvilágát, majd egy szent város képében majdnem elért a föld végéig kígyózó sorának emberléptéknyi száma. A tejjel-mézzel borított mókusok vidékén mellbimbónyi szőlőszemek sorakoztak a fürtök ágainak lecsüngő ormában, és hatalmas vállakon tartott kezek szedegették fel a tőkék vánszorgó fájdalmában, hogy megszabaduljanak terhüktől. Honvágyat éreztek a síelő hegyekben szlalomozó turisták, amikor kánkánozó kéjnők csoportja szaladt át a havon, megperzselve a mongolok uralkodó nyári rezidenciáját. Egy háztető csúcsát látták a spanyol vének kiszámolni a tömegben, de közelebb menvén már nem találták meg hozzá az alant meghúzódó házat. Az aranyifjak szoborként kiporozott bronztestében a középköri bőség tunya kolbászkerítései vihorásztak a ifjakká vált öregek arcán, majd egy közszájon forgó legendára felülve keresték meg valamikor víz alá süllyedt szigetkontinensüket, mely földrengés gyanánt eltűnt és majdhogynem az eldugott tibeti földi paradicsomra utalt volna, ha Artúr a legendás hegyi házát rózsákkal nem keríti be és új nevet nem ad neki a hegyen. A testet megragadó mágia magával ragadta az ifjút és szerszámok szerszámából eszkábált kezeket, hogy energiát adjanak és fura szobrokat faragtak a helyet megőrző lakók, hogy gonoszul ücsörgő szemét lecsukják a rossz szellemeknek. Lábujjakban mérve a földig ért le óriásnak tűnő kínai játékbabája, mely pontokat nyomogatva lábán vudubábuként ért el a test különféle reflexközpontjaiba, melyeket Artúr csikizésként majdhogynem át is keresztelve élvezeti értékűnek nem vélt. A testi erő mihaszna voltát bizonyította, hogy Artúr kopaszon fázó akácosában a nyáron oly szépen fejlődő levelek nem hoztak lilán illatozó virágokat, mely aztán hajnak tűnő elveszésében elvesztette testi erejét. Az emberben elhelyezkedő fájó és migréntől kínlódó fej legalább akkora veszélyforrás volt a testre nézvést, mint a szemek az egyetemes tudás általános jelképét forszírozó léte, de a balzsamozáskor meghagyott megálló szív jelképében Artúr már Valentinát kereste, aki április madáretetőjében gyönyörködvén megjelent előtte. Szájából egyiptomi temetési szertartások ékesszólása és bőbeszédűsége hagyták el a szavakat érzékletesen, majd hideget-meleget fújó hazugságait rejtették véka alá. Egy asztalkendőt fogott arca elé, majd holmi botokkal próbált varázspálcát definiálni az Artúr elé terült fallikus szimbólum láttán. Valentina bele is nézett tükörképébe, mely hol rútul rémisztő, hol gyönyörködtetően hízelgő volt rá nézve, de végül a három szerencsegyümölcs elfogyasztásával nézett szembe a három gráciával, akik szent és sérthetetlen végüket fogták meg a munkának és és ajtókat, küszöböket elkerülve röptettek levegőben átívelő csókokat a szerelmeseknek viszont. Artúr nyomokat hagyott a feneketlen üstben megkelt tészták kifogyhatatlan leveleiben, majd veszélyes útra küldte el szerelmét, hogy tizenhárom bűvös pénteket elkerülvén próbára tegye érzéseit. Utoljára egy pogány vizekben úszó lazacot fogott lándzsavégre, mely oly bőségesen hatott az újdonság varázsával, hogy először megízlelvén Artúr olyan mélyen aludt a bölcsesség álmatag végtelenjében, hogy oszthatatlan imákat szórt a világ fájdalmára közben. Az ifjú Artúr kőbe szúrt vésetekben kereste a kardélre hányt legendákat, emlyeket kirángatva az úrnőjének szekrényében rozsdálló hüvelyben megtalált régi kardokat tette. Egy kerekasztal lovagi filmkockáját kirakva valahol a történet közben megjelent egy női kar a mélyből és a hüvelybe illő kardját Artúr kezébe adta. Ennek a történetnek adván a hős kardot, valami vallási szertatás részeként egy lefejezett elefánt jelent meg lelki szemeik előtt, de ezt már csak Valentina és Artúr láthatta, mert ők ismerték a számunkra ismeretlen film tartalmát igazán. Elraboltak azonban egy mítoszból kiszökő főhőst, ami azért volt jó dolog, mert megmutatta utazásaik során azt a malmot, mely lisztet, sót és pénzt is tud őrölni, de csak akkor látták magukat meg tisztán, ha egy kígyók mezejét felszántó búzamezőben ácsorogva kovácsolják ki magukból a harmóniát. Artúr manufaktúrát akart beszolgálni a zenészeknek, akik mozsárban zúzott borsot törtek az orosz matrijóskababák testébe, hogy aztán boszorkányosan felszippantassák ellenségeikkel, ha jönne az ócska és sivár unalom. Egy kedves viaszlányt faragott Artúr agyafúrt szakácsa az esti csendekben elülő, Húsvét álmaiból előbukkanó szigeteken ácsorgó szoborcsoportokra utalván, majd majdnem földhöz nem vágta, amiért nem nőtt ki az orra, mint Pinoccionak és Valentina vele aztán már nem beszélgetett, csak nézte a lángban elvesző fura formáját a lánynak. Akkor már álomidőkben és dalösvényekben énekelt szelíd kígyók képét ették a szépséges afrikai mindenség legfelsőbb lényei, kik különös maszkokat viselvén jártak ijeszgetni a szamárlétrán ácsorgó sokaságot, hogy állathangokkal múlassák el az időt így majdhogynem meghosszabbíthatták vele azt, valamint csodálatos igazmondó horgaikkal ki is ránthatták saját illatos láncaikat a gödrökből. A méhek királynőjében ácsorgó, tejúton futó fehércsontú kígyók úgy kúsztak és másztak a vérszomjas aztékok szertatásaiban, hogy óhatatlanul szívták el kelletlenül békepipájukat a becsukott könyveken ülő zseni és vadnyugati mítoszok hátán. Alig várták, hogy kivérzett szentté avatásaikaban ópiummal itassák át megtisztult létüket örökösen és újfent, majd mártír szentekké avatták könnyű és éleveteg életművészetük árnyékbalökésével az isteni csodát. Mirákulumokat kántáltak és törték naphosszat a diót, hogy a páni félelem közben saját magukat kinőve színpadra vigyék a varázsfuvolai effektekre épülő hangszert, mely, mint egy gyűrű aranyosan bontakozik ki a manufaktúrából és operai nagyságában megkülönbözteti a humort a tragédiától. Egészen különös szimbólumrendszerekbe hajladozva készítették el a díszletet, melyben volt nőt és férfit kiegészítő ebihalforma, valami pecsétre emlékeztető hétágú csillag, aztán egy életbe ágyazott óegyiptomi kereszt, ami zsákok száján kötötte meg a véget, és olyan tejlességgel kiszórt körök, melyek közben vérátömlesztő tengerekben úszott a vörös iszap összes káprázata. Amikor megjelent a végítélet napja poklokat szórni a valódi boldogtalanság képezeteire, purgatóriumi messzeségekben szolgáltak tornácon ülő fiákeres kocsik rövid utakra ülő miséket, hogy a szanszárákban megfürdő Nirvánák szájából elinduljon az üres alapokon ülő boldogságos élet. Valahol volt a menny is, és köbgyökökre futó , száguldozó képeiben ették a virágokon megtapadt tetveket, de a virágok valahol mégis hervadozni látszottak a messzeségben, és már-már visszahoztában a paradicsomi édent próbálták elhessegetni az angyali halálban elúszó filmvászon könnyű fehérségét. A spiritualista halála volt a sovány vigasznak emlegetett szeánsz, mely szellemi energiákra osztotta a fogyatkozó Hold álmaiban megmártózó létet és a seregnyi démont, a megszállottságot, kedves és szimpatikus ördögűző rituálékkal ecsetelte, ha vallási rituáléban kiszabadult létrán felmászó életekre még volt annyi szusznyi energia, hogy eltűnni igyekvő csipejüket a nők kiemeljék egy fűző segítségével, hogy holmi lovagi torna gyanánt móresre tanítsák, akit az istenek angyalok formájában nem hallgattatnak meg. Mártír szentekbe ágyazott csodatévő apostolok jelentek meg, majd szörnyeket legyőző bátorsággal adták meg magukat a boldoggá avatás ceremóniájának kezdetén. Nemzeti szentekbe bújt neveket firkantottak fel templomaik falára, majd átlyuggatott tűpárnának nézték kedvenc nyilasai a bátorságban kudarcot vallot sebeitől elvérzett férfit. Miklós puspök subájába bújva, minden háton paskolt lapogatás finom volt és a lányoknak meglepetésre öröm, mely egyszarvú lovakat formált meg rafináltan és a jövőben megmerítkező erőt hanyagul omlasztotta különös képességeivel maga alá. Édes griffmadarak oroszlán testébe mártott sas szárnyain szálltak a színpadi felhúzott gerendán tova, majd vizet produkálva növesztettek halaikra szarvat, hogy nerváljaikat ne keverjék össze a hajóban bután szolgáló tengerészek. Semmi sem tántorította el Artúrt, hogy kentaurokat szüljön az előadás főáramába, melyek férfias felső testében buzogott a lovak markáns alsó férfiassága. De a tengeri szörnyek félelmetes csavarodásában már elszorult a bemehótok világa és vizilovak csupasz fogsorát látva megrázóan koldult elefánbébiket a vízből, kiket anyjuk elrejtett a legendás szörnyek elől. A törpékre ugató kutyák énekében csak hősi szamuráj tolta el álmos arcát, melyet egy elrepülő nehéz kő állított volna meg, lett volna valaki, aki a mikuláson túl is ereje teljében eldobja. Passiói ábrándokba vesző szenvedély oltotta be a nézőteret tömjénnel és mirhával, miközben Ádám és éva falatozott a leesett és megrohadt alma húsából. Egy bábot dobáltak bele jó mélyre a tenger fenekébe, melyet egy őshonos tájon vetett partra a víz és egy kedves szelencébe zárt titkokkal kibélelt ajándékot adott neki a tenger jutalmul. következő életében a kitárt ajtón keresztül haladó romlás továbbszállt egy kamrába, melynek oldala úgy kalapált, akár egy igazi alkatrész motorja, majd hírvívőket küldött, hogy derítse ki eredetének mivoltát a jövőre nézve. a jó és a rossz duális konszolidáltságában szamaritániusok keltek ki magukból, akiket hányatott sorsú társai érdekes mód kiközösítettek. A zarándokok útján magával elmélázó romlás csüggedten és meghiúsulva ment tovább a mennynek becézett városok állati forgatagán, hol orosz forradalmat vívó disznók és igáslovak üvöltöttek gazdájuk allegórikus kegyelméért. Kicsike zöld emberkék ugráltak fel megmerítkezni az organikus elemekben, majd vámpírok és múmiák seregébe hatolt lábnyomok rémisztették a mennyország fura kapuját. Árgus szemekkel kísérték oljaikba az eltévedt pávákat rosszul látó tartóik és egyszeműek versengtek a száz szemben elbújó madártoll dícséretével, hogy a sarkában megsétett hősök alul tudjanak maradni kettejük harcában. Szárnyaikat lecsatolt emberek mentek közel a naphoz, miközben cseppfolyós ragasztók folytak el a semmibe hasztalan és a féltékenység útvesztőjében hagyott gyönyörűséges ifjúkat vadkanok környékeztek meg, hogy megszabaduljanak borzalmas tulajdonságaiktól. Hárpiák és szirének tévesztették meg a múzsák dolgát és megnehezített áramaikban, legyőzésük után felejthetetlen lakomákat csaptak. Megszámlálhatatlanul sok isten szorongott egymás hegyén és hátán, mire a krizantém trónján végre egy császár kitért hitéből, de kínai ősök harcoltak a jövőbe látó értékekért, hogy végre valahára valaki legyőzze a homályos jóslások végzetes és fekete mágiáját. Ezernyi fügefa számlálta meg a megvilágosodott lampionok útját, mire átgurultak egyik országnak álcázott makett másik arcaiba, majd egy érdekes haláli rém oltárán szabadultak meg egy kilógó nyelvű szörnytől, hogy a halban megbúvó jóságos erőket egy halász kirepítse nagyravágyó vizéből. Tengernyi változat leckéztette meg a napistent és apró halacskákból bálnaformájú haltömegeket növesztett egy pillanat alatt, majd bárkájában az indiai veterán annak szarvából oly szépséges életet kezdhetett, hogy nőt is adott mellé az isten. Ahogy azonban Artúr kikászálódott a víz és annak áramlatában úszó örvényekből, felső ínyvitorlájával oly nagyokat sikoltott az esős napba néző szivárványos földön, hogy ember volt a talpán, aki ne hallotta volna meg. Egészen különös szent állatok képében jelent meg a természet különös volta, mely macskafejű gyönyörűségeket ábrázolt kellemes férfiak társaságában naphosszat élvetegen, de az is előfordult, hogy szkarabeuszok örökös megújulásában tajtékzó táncát láthatták a szereposztó díványra éhes fáraók, akik a halál és újjászületés váltakozó szépségében ültették tüdejükbe a lótuszt, melyet még a leghosszabban csordogáló folyók és szfinxjeik sem tudtak időnként tolerálni. Különös napsugárba végződő piramisok omlottak Valentina lába elé, és a maga porhüvelyébe visszatérő lelkek jelentkeztek szolgálatra, hogy a mumifikálódás állapotaiban érezhetően minden belső szervének távozó létében az orron keresztül feléledjen a lélek. Bizonyos gyermeküket az ölükben etető istennők szobrai lázadtak fel, hogy élő hajlásait a természetnek megmutassák, de hiába lázadoztak a helyi istenségek virgonc angyalai inkább sakálfejű démonjaival temették el lázadozó feltámadásait az égnek. Borzalmas bonyolult hindu újratermetés vette kezdetét, és levágott fejű istenek kapták meg az elefántét, hogy ne riasszák el a fenntartó és örök körforgásban megmerítkező létet, mely táncában kap kiemelt szerepet és fejében megformált négy arcában forog a megmakacsult rontás levételében. Mindenféle állatok repültek fel az égre és a tejúton gyalogló mihaszna csillagokból formált állatokat az ember különös álma, ahol skorpió a skorpió küzdelmében vérpadra indul, de Artúr kedvesen megőrzött állatöveiben az égen megmarad a többi jegy magamagának, ha mérlegre teszi a sorsot, ami végeredményben jó. Években mért kínai állatok röfögnek rá a patkány és a kecske vérében megfürdő vörös naplementére, majd Valentina sorolja fel, hogy Artúr mennyit mulasztott a naptár és a hónapok oltárán feljegyzett miatyánkban, hiszen már különféle hetek vesztik el az ékezetek tetején a sors kegyeltjeit, míg a görög időjárásistenek kéretik magukat felírni a napi holdállás természetes fejlődő gömbölyűségeibe. És aztán valahogy mégis valahogy frigy születik, abból pedig gyermek, mely józanul szervált olvasztott mandarindzsúzt iszik és nem a női mellből táplálkozik emígyen, Valnetina szomjúságos gyümölcskertjéből jobban esik a nedű. Ahogy az ikrekben megfogant gyerekek folyókban fürdenek meg és neveiket halálosan verte és csapdosta a őszben duhajon és vastagon úszó eső, úgy minden helyre átmasírozik a szólamok igéje és nőstényfarkasok olajában kap szellemi táplálékra a zabáló vesta-szüzek álma, hol kapukat bezáró kulcsok jelentik a bizonyos békére szolgáló sóhajt, mi minden idők költöztető és átíró számára óhatatlanul elszusszant valamiféle igét. Hónapoknak névadó erejében adja meg a sokaság az esélyt az új élet kezdetének átköltözésére és ülő férfiak álmában álló nők szürcsögik a fiaskó létét, mi már előre vetítve él és életigenlésében pozitív végeredményt szoroz a műveletekben kiszámoltató húsz évnyi élésre. Én sem mondhatnám – mondá Artúr -, hogy te is képes vagy a vulkánok csodás kitörésének számolgatására, s Valentina bő ujjú ruhában nézegeti kifejlett kebleiben a befogadó szellem árnyainak kívánatos cuppanásait. Én én vagyok, jelenti a szolga, aki másnapos leveleket, kilöttyenő borpírral itatott, megrészegült írásokat tevékenyen kopíroz át az úrnők és urak szolgálataira. Nyöszörgő sikamlás pásztáz át a sminkjében elkenődő álmok pásztorára, ahol bégető kecskék vakon üzennek hallatlan és komisz foszlányokat az időre. Én én vagyok, szól emígyen Artúr, aki falovával baktatgat és katonaként gyárt hordókat a fogyó Hold szépelgő fényére, hogy elmossa az éles és értékes tiszta gondolatokat vele. Én én vagyok mondja mostmár Valnetina a szerelmes virágokban beszélő üzenő nő, és leszboszi légyottokat kilesve irigykedik rá a másnapos misékre, szegényen. A vasárnapi misékbe ágyazott istenek szolmizálnak valamit Artúr szíve felé féleszegen, hogy te sem lehetsz gazdagabb a saját árnyékodnál, fiam, de a szolga, aki mindnyájunk szolgálatában felszabadult képzeteket világosít rá az afrikai boltokra, olyan bőségesen vásárol be, hogy mindenki elbálnásodik a Valentint kivéve benne. Üvöltik a kéjt és suttogják a kínt, miközben sejtető félelem görgeti maga előtt a jövőt. Fázó és reszkető totálban álldogál a félelem, s kíméletes magamagát fárasztja rá a képtelenül elhagyott gyűlölet egyetlen és megismételhetetlen, megmásíthatatlan végzeteire. A pénzét számolgató szolga, fejvesztve oson a főurak árnyékában számláit kifizetni, míg cselédlányokkal trécselő fiókjait nyitogatja és pajkos nyoszojólányokat kutat a távolban, bár közel, s távolban sincs sehol esküvő a környéken. Űrfantáziába merülő szuperhősök keresik a mesterséges értelemben a mesterséges érzelmeket és szájhősök avatnak megtorolt vélt és valós bűnöket a szorgalmas jövőre, hogy megmozduljon már végre valami a költészet nevében az élet legalább. Társadalmi életében zártan kóborol a világ az egy és tudatlan másolatban, mely rámásolja a filozófiát a gyarló és sarlatán spontenaitásra, miközben a tudatosság vezérfonalára felülve te te vagy szólamokon fárad a szó. Én én vagyok, mondja a természetességet előrefonó varkocs a hajban és szelíden emlékszik vissza, mint egy százszorszép tányérján a letépett szirmokon számolgató egy darabját benne, amit a mesterséges férfi édesanyja kedves és gyermeki naivitásában, szépen meghagyott. Te igen, válaszol a jelen, de sajnos nincsen kérdés, amire felelne. A meghízott prérifarkasok egyből leengedik a víz mélyére a hollót, hogy kagylóhéjból megteremtsék az embert és fantáziavilágba vesző szellemi neveket adnak a sziúknak, akik várják, hogy valami isteni szikra folytán megvilágosodjon amúgy valóban bűnös lelkük és valami igazi megtisztult állapotában felmentsék a kegyelemért óbégató bűnös szellemeket, akik varázslói lődörgéseik közepette nem találják meg az igen lusta és bűzlő munkát. Ritkán hívják csak a sámánokat, akik oly mélyen szörtyögnek álmaikban, hogy a legbrutálisabb szellemeket – valamire azért majd jó lesz - is kibékítik egymással, akik nem találják meg sajnos a közösen összecsengő hangot. A transzba eső démoni képek olyan szimplán olvassák ki a számukra egyféle költői képeket, hogy ijesztően dideregni kezdenek, majd megtiltják, hogy sovány és karcsú állapotaikat felszámolják a jelenre. A költők nagy kegye azonban, hogy társasági életet élhetnek, cserébe, hogy a vadnyugati mítoszokat jobban méltassák, mint az inkák földjén gyapjúfonásra, növénytermesztésdre, festésre, állattartásra vetemedett embereket. Ilyenkor kis palatábláikat veszik elő és aláíratják, ha valamiféle érdemük van benne, hogy a társasági élet így a tetőfokára hágott. Artúr még itt számolgat a jelenben és okosan fosztja a szálakat a kukoricán, de nincs a közelben egy ökör sem, amelyik megmondja, hogy mitől lesz bütykös az asszonyok keze és hová tűnik az a sok, közösen és együtt töltött óra, melyekből sziporkázó közös mesék korognak rá a fájó Hold esti csendjeire. A teremtő isten tojásában megszületett vacsora a fenntartó erők köldökéből illatozik tovább és omlik le a fénybe az ár, amit maholnap Valentina is érteni vél már. Meghatódik, talán én vagyok akin, de az énben az ég egy kinyújtott karon és lábon támaszkodó ászanában végződő női test csupán, merő csalódás és valahol máshol megszült gyötrelem. Sorsszerű ahogy többet akar magának a magány bekebelezni amit látni vél belőle a jól lakott élő társadalmi öntudat, és a valósághoz képest Artúr csak mosolyog, hogy az istenek mennyire valószerűtlenül és direkt kegyetlenek. A szolga szerint a nevető halál futkos, ahogy démonnak vélt butaságában megszólal az értelem közösségi életébe vesző alapjaiban megingathatatlan élő emberismeret, majd valódi társalgás veszi kezdetét a cselédszobában, ahol lehajló pálmák és strapabíró kaktuszok etetik meg a sápadt életekre álmodó világot. Minden öntözésre váró növény egy kiscicát cirógat, majd a szolgalelkű feketéből kimászó kosz gyors takarításba kezd a totális értelem szellemoltárán. Móresre tanított ábrándokra ülve menekül a legendás mára osztott lámpa, ahol csuklyája alatt egy szemüveg bólogat az ízekben bevágódó élelmek helyére. A kopernikuszi fogalmakra ábrázoló cselédek minden idők legszebb csillagjait forgatják kezeikben, de Valentina kiszolgáltatása merőben más irányba mutat, mint a bibliai napkeleten leszálló bölcsek, akik üstökösök csóváival integetnek rá a tudatlan világ visszapillantásaira. Hatalmasabbnál hatalmasabb piros szájú malacokat pörköltek meg, melyek raccsoló és dadogó tömegében minden jöttment ehetett, ami hagymával gyöngyöző és átlátszó olajsercegésében ízletesen ültette le a színpadias játékosok felmenőinek apraját és nagyját. Hájas tésztákból gyúrt mézes apró csókocskákat gyúrt a természet a desszert gyanánt alámászó ánizs és gyömbérvirágokra, melyek aprólékos összegyurmázásával pillanatok alatt elfogyasztott pisztáciagömböcskék ágaskodtak pimaszul. Édes burgonyagombócok és maceszfillérkék forgolódtak a forrongó sós vízben, míg babsonkába megtunkolt kenyérgalacsinok rivalkodtak a rizseshúsban feszengő tömeg árnyékában, majd szaftos káposztatorzsákat reszelt a borsos vajtészta pogácsás imája, míg újházi libapástétomok pirítóján kódorgott a libazsír szegényes és féltékeny léte. Minden kacsa mézben mártogatott, hónapokig érlelt unalmában szörcsögött a pepita tésztamorzsa élesztője, mely két perces futtatásával pipálta le a ropogós zöldségek édesen és savanykásan megfürdő ízlelőbimbóit. Bárányok zavaróan száraz húsában mártózott meg az aranybarnára perzselt bucik tányérkovásza, míg szószokban leszedett savóban állt a joghurtos tejben erjedt hagyomány a világ elfogadó és kedves összeboronálásában. Kenyereket törő kétszersültek lubickoltak az olivában és fonnyasztott paradicsomban megmártózott lében, majd levesek édes, sós és mámoros corryjében sárgállott a sáfrányból kimentett alma. Édes északon megfüstölt szarvashúsok csukogatták szemeiket a vánszorgó időben megállt tortúrában, majd nehezen kiszámolt és megszámolt szőlőszemek várták meg évekre lepalackozott puttonyaikat a esseznciáknak. Sóhajokban úszó keszegeket forgattak meg fokhagymásan és paprikásan a sípoló hercegnőburgonyák kényes ölében, majd megtömött karfiolok szomorkodtak a károgó varjak madráijesztőjének szomszédságában, hogy figyelmükkel átvilágoljon a szalmába gyúrt fej ijesztő volta. Lepárolt és megszárított algák fáradoztak a tésztákba ízeiket kibontakoztatni, miközben tapadós rizsek fértékenykedtek a pörgős köményben átpörkölt fajtatársaikkal. Élő halakból kimentett életelixírt fintorgott a zenek álmából kitámolygó fogyasztó, majd fóliába tekert keksztekercsek nevetgéltek a kókuszbomba komplexitásában. Magasra emelt kontyok és selyemblúzok nyújtogatták karjaikat a gyűrűiket testrészeikbe bökő nők táncmulatságaiban, majd hastáncban kibotorkáló anyák és asszonyok vetkeztek ki unalomban megőszült férjük öleléseiből, kik haspadon gyakorolták a számolgató üresség aranymetszéseit. Pikkelő férfiak vették fel púpos fejtakarójukat fejtetőjükre, majd burgonyába mártott juhtúrókat szórva szemtelenkedtek a ház tájékára betévedt idegenekkel. Tésztákat gyúrt a naphosszat rohanó vézna ujjakból felmászó élet és különös mártásokkal kapaszkodott fel az oregánóban kipusztult szertatások röpködő tányérjain. Rikácsoló asszonyok szólongatták gyermekeiket az utcán, majd betessékelve ültették őket az asztalhoz, hogy napestig egyenek. Pénzüket számlálgató szépelgő lencsék vonszolták édeskés tányérkájukat, majd virslikben megfürdő káposzták csináltak be majdhogynem a gyönyörűségtől, ha újév napján eljött a várva várt elfogadás mondhatni szeánsza. Koplaló articsókák és kandírozott gyümölcsök aszalódtak édesen a sültek zsírjától megszabadult húsok kíséretében, míg kuszkuszok álmában megbabonázva szégyenkeztek a kásában úszó sóskák, hogy salátában helyettesítve a citrom méltó helyére lépjenek. Cikóriák kérték ki maguknak, hogy belső keserűségüktől megszabadítja őket a finnyás háziasszonyok torlakodó koffeinfüggősége, majd forrásból felmászó kagylók és osztrigák nézték meg nyers társaikat a tányér szélén borpárlatokban úszó szószok mámorában. Piszmogó szakácsok tették tányérjaikra az ehető virágok látványmuzsikáját, míg nevető uborkák haltak bele a joghurtos és fokhagymás masszába, hogy khorintoszi sértéseiktől levegyék róluk az elképesztő rondának tűnő görög torzókat éppen. Sztékek vére szaladgált a puhára párolt hirtelen kisült szomjúságban, majd mazsolákba gyúrt, megrészegített alkoholos párlat köszöngetett a hurkák különös fapapucsaival néhanap. Átlátszó tészták és mindenbe megmártogatott húsok rántották le a színes leplet az afrikai asszonyokról, majd kimonóban tipegő szakét húzott le a szendergéseiben elfáradt európai turista metaxája. Gigantikus méretű adagjaiban szörnyen megdöbbentő módon tálalták fel féltve őrzött identitástudatukat a szabadság nevében ácsorgó lángját tartó szobrok állomásain, majd srtucctojások ágyában vették fel kalpagjaikat a nők, ha nem akartak reggelire túl sokat törni a családnak rántottának. Úzókat rántottak le a francia saláták krumplipüréjében és brassóban kisütött pecsenyéket dugdoztak a mélyhűtőbe, szegényesen. Még volt terítő, mely tisztán lapogatta a kinyújtott rétestésztát és eperrel dúsított túróban megtöltve ették a szomorkodó nyújtogatók vendégseregei egy pillanat alatt. Most pedig megállt egy pillanatra az élet. Artúr letette keszkenőjét, majd óriásiakat trombitált bele, szavaltak a sárgán virágzott kupakok a székeken egy fricskát, majd „én féfi vagyok” rázendítéssel Artúr magában morfondírozva elönzönlötte belső világába élő szorgalmas végzetét. Valnetina nőiskededő komiszságában vette fel magára szegényes öltözékeit, majd szőkén balzsamozott virágokkal masszírozta meg roncsolt főzeteit a tegnap leszedett édeskésen mámorító mentateának. Forrasztott kamillával öblített haján csillogtak az elhalványulni látszó hamvasvörös őszülések, majd körmönfont lábgőzben fürdő keleti rituálékkal fortyogott szépelgő imát a férfi testére. Savanyú pára oszlott szét a kabinok sűrűjében és Artúr veszett fejsze nyeleként kereste férfiasságában megült ékét, majd zajcseppnyi neszek szorongtak a kövületekbe megmártott történelem bevésett évszámaiba bújtan félszegen, hogy megrészegítve és megmásíthatatlanul átfessék és kiszépítsék a jelent. „Én nő vagyok” – szepegett rá Valentina, mire összes nőtársával azonosulni nem rest kezeiben szépen mosódott el napra nap a szappannal összegyúrt gyapjú nemezzé, majd kedvesen mosolygó asztaldíszek árnyékában egy kedves mese álmából tekingettek ki az összevarrt fejek tótágast álló kedves nemezfigurái. Tanítva tanuló hangokra majdhogynem felült a rácsodálkozni képtelen nő szeme, majd a férfi nézett vissza álmosan és bután várandós gyermekeit megszámlálgatva a macskaalmoban fekvő anyára, hogy köpcös lepárlókészülékeit a fájdalmas vajúdásnak elmossa vele. Sötét világnézetében a vágy olyan feszülten csattant a női rafinéria árnyékában, hogy pöttömnyi méhek keresték potrohukban a torból kinyúló erőt, majd fogakban megült darazsak álmában vált sárgára a lámpa szeme, miközben most fulldokolt utolsó méreglövedékeibe halkan a halálos csípésnek szegény áldozatja. Sohasem volt hangokat adott meg az illúzió, mire fiókokat és gonolatkamrákat becsukogató szorgos kezek hagyták direkt és megmásíthatatlanul némán a csendet. Söntések aranyos ölén vonult el kábán a szendergés magában, majd valahogy kikecmergett az idegrágta húsfintorok szövevényes töltényhüvelyeiből, alkalmasint hiába várva rá a nyugalom szigetének letisztult álmát. Egy mindenkinek mindenáron bebizonyító gerlepár repkedett föl és le a tornácon, hogy az arra érzékeny emberszemek jól vagy rosszul megítélt táborából kiszórjon pár magot, majd suszterek fékezett cipőfűzőiből bogózták ki a csomót az asszonyok gyorsan, hogy akadálymentesen végigszaladjanak a cipők lyukain csendesen. Sóbálvánnyá vált szamarak álltak meg kertjeikben, majd lelegelték a szemmagasságban ücsörgő naspolyaleveleket, és nyirkos kis kezeiben a mellén egy csimpánzgyerek ugrált furán a rokonok ágyútengerében, hogy pezsgősdugók hangjaiból olvassa ki az igaz szólamokat. Riadtan várták a semmiből beszökő galacsingolyókat a gyerekek, melyek csúnya pacát hagyva ruhájukon elkámpicsorították az érzékenyebb asszonyok és lányaik szemét. Majd játéknak titulálva számát, gyorsan mosni indították udvaraiban a vályúban hagyott vízzel és szappannal a gazdák, hogy a fénylő napon a tömeges ruhát jól megszárítsák. Valami különös okból adódóan apró arcszőrök fintorították el magukat a semmiből jövő kandida bűznek, majd fortyogó lángosok tejfölös végeit ették az eltévedt cirmosok. És a magában ácsorgó erő kereste meg energiáját, majd statikus belső mozgássá alakította fáradt testét.
Valentina kinyitva szemét, álmosan és kábán számlálgatja a félhomályban felszálló gondolatszöszök bizonyosságát, majd végignézve saját árnyait a tevékeny testnek a valóságban is kinyújtogatja karjait és lábát, hogy leérjen a lépcsőn vele. Lábai vánszorgó léte ad és vesz a hideg csempén ülő jégrózsáknak mamuszt, majd féltett krumplitörők eszköztárában megy ki a konyhába, hogy jelenleg feltoluló édességeit a vágynak begyúrja reggelire. Artúr pizsamájába zártan téves és morcos, de miannyiunktól kapott elaltató létében még álmosan alszik tovább, majd mesterségesen kifaragott franciaágyon forog még szelíden és csendesen. A férfit a férfiben erősítő kába valóság olyan szomjas és kedves gyengédséget puszil rá a morzsányi és készülődő étel illatának hatására, hogy már csak a hálás és kedves fogyasztót várná az ember, hogy megegye, és ne csak álmaiban elszórtan csiklandozza élénk álomfantáziáját. Kedves alaphangon megrészgeített illatok jönnek ki a konyhából csupán, melyek alig érezhetően hozzák vissza a szíverősítők álmait, hogy meg-megdobbanásaiban kiszaladjanak az álmokban megfeszült keretein túlra. És Ádámokat keres a természetes valóság mégis, kik olyannyira szipognak rá a jelenre valamelyik álomszínben ugyancsak, hogy Valentina megtalálva saját és megmásíthatatlan jelenjét a valóságban lassan keltegetni kénytelen párját, hogy szorgalmas szívét rózsákkal átfürdesse vele. És Ádám lassan kinyitja tán szemét, mely lecsalja az éhes keringést valóban, de mostmár ragaszkodik hozzá talán, hogy Ő Artúr, aki magamagával dobbanó szívén édesanyjára emlékeztető álmait engedi szabadon általa. Olyan hosszútávra elengedő érzékeket ad és kap az embernyi lélek fájdalma, hogy végérvényesen és megmásíthatatlanul megmarad benne, majd próbálna adni és adni, de még Valentina zsigereiben elúszó képtelen adakozás hiánya feszül meg talán, hiába a kedves és tüneményes férfi férfias álmaiban megfürdő mindenség. Kapaszkodót adva a pillanatnak, hogy az étel minősége tehet róla úgyis, harcias tyúkokat lát a végtelen a kakasok helyett és kiscsibék pörölnek harcoló anyjaikkal, hogy a csúnyán néző barmomfiudvar kábultan szomjazza a guggoló kakasok gyönyörűséges és megtévesztő farktollait. És a minőségből kikacsintó egyetlen tyúk mégis akkora büszkeséggel nyeri a versenyt, hogy a farktollaira támaszkodó kakasnak csak taraján ülő tollait kell némiképp meglegyingetni, hogy ébren maradhasson a fellázadt elme benne hasztalan. Valami hihetetlen módon eltörpül az öszes nyomasztó gond és probléma ádámcsutkájára száradt elnyúló mámorában, majd Valentinát felszabadító és féltő szépségében egy adakozó nő árnyékába bújtan fogadja el elképesztő mértékű ételfoszlányait a valóságnak. És már reggelizve mélyítik a mára szánt összes energiát, melyet mártogató ételelixír fogaiból szépelgi rá a minőségi étel gyönyörűsége igen igen keményen. És ahogy a nő befogadhatja a sok és adakozó férfimatériát, úgy ad rá édes köményből szomjas ételt az ópium helyett immár civilizáltan az élet. És már nem mustrálják egymást, mint a majmok, édes emberi összecsengésben simulnak rá a pillanatra és ízlelőbimbajaik végén beszélgetik meg a nap többi részét a jövőnek. A női minőséget kiemelt férfiáramokban minden láthatóvá válik és ehetően, édeskésen kiváló, ahogy a nő a nőben hagyja nőies létét és nem uralkodván rajta láncait kedvesen maga mellett hagyja. Még vannak a hűtőben árulkodó, fóliába csomagolt zöldek, melyek frissen kibontakozva zacskóikból megértően és elfogadóan néznek rá szépen az általában tekergő nyakon függő gyökércsúcs levelein. Minden játékszeren kicsomagolt sótartó és borstégely ott figyel az asztalon, hogy tartója fossza már ki tartalmát. De Valentina nem akar játszani, inkább egy másik világot választ magának, melyekre felfigyelve édesen elnyammoghassa saját maga által főzött zöldségjei levét. Szinte megtelik élettel az arca Valentinának, holott ki is szaladhatna belőle a vér, étvágya olyan elementálisan felhízlalja eltakart vágyát, hogy már csak ki-kívánkozó felesleges ételek bújnak el benne az anyagcserékig. Vágy a vágyban feloldó mámort emlékeztet az éjszakára, mely egészséges és felszabadító élményekben folytatja a napokat benne. Én sem tudok másképp álmodni rá a reggelre, mint te, mosolyog mostmár magában Artúr és Valentina nem különben válaszol rá elfogadóan élveteg homályában. Megmutatja a gyengédséget felváltó érzékeny nap hogyan cserélheti fel agresszív mivoltát az eltévedt védelmeknek, melyeket indulás után féltékeny embertásaik indiszkrécióba bújtatott vandalizmusa oldana. És a különbség megragadását a szolgának sem adná már el Valentina a diszkrécióért cserébe, így minden oldalon érintett választók élén marad meg a diszkréció és az elfogadás öröme. Annyi mindent kapott szorgalmas rágásban emészti meg az életet az ember, hogy Valentina boldogan útjára engedi tovább, felesleges női minőségeit elveszni hagyva magában. De nem segít benne Artúr, hogy felesleges botlásait a meg-megmártózó női ambivalenciának elgyötörni látszó kint hagyott kulimajszában hagyja az élet. A női minőség netovábbjában kiszaladozó elfogyás áramaiban gyűjti vissza a vacsorára megspékelt szomorúnak várt felfújt állomásokat az önigazolásra felütött önkényes póréhagymák fejedelmi és férfias leckemanírja, majd mazochista leckéket küld át a feszülni látszó diadal a keresetlen páraszemcsék szőlőszemeire elvágyakozó szemüvegeinek forgatagaiban, hogy lágy és lágyabb énekeiben megkeresse a sikerélményében közös és utánozhatatlan unalom fátyolkáin a vaskos igazság mérféldkövecskéit. Pár szadista ködfoszlányban úszó női és férfi gesztus ül el a kondenzcsíkot maga után húzó féltékeny és ugyanakkor álmosan elfogyó pénzérmékre, melyek csak azért csörögnek üresen a szorgalmas kezekre ülő fájdalomra, mert Ádámban élveteg szerepet kölcsönöz a kedves és szolid szobákban elülő fergeteg, melyet valahol mégis egy megérdemelt köldökön szeretne valahol valamilyen mérleg két serpenyőjén keresztül átmérni magának, hol elfogyó értelmében látszik meg a gazag lélek fogcsikorgató értelmében átszűrő reális jóság. Valentina még játszana jót persze, de már ahhoz sincs kedve, így legyen benne a valamire való jó szolgájának birtokosa, kit feltétel nélkül kölcsönöz a szekérben átforgó, bóbitafogú bú ovális körforgalma. A szerepében mindenek fölött és egyben alatt álló férfi és nő olyannyira komisz fölismerés, hogy nem is akar már egyetlen egy úton kiszólni az egészből, miközben semmi sem hat rá oly szentimentálisan szenvedélyesen puhán, mint amit az élet önzetlenül adni vél neki. És a toleránsan büszkék oly szépen átírják a holnapot a mára, hogy már nem is kell semmit sem jobban átírni a jelenre, mint hogy az istenek részévé tegye a vágyat. Ámen.