..nem, ezt nem lehet kibírni. Hogyan tovább? A kétségbe esett kérdéssel nem tudtam, nem is akartam mit kezdeni, nem hogy válaszolni rá. Márti barátnőmtől egy nyomasztó délután végén elbúcsúztam.
Majd beszélünk még, mondtam, miután néhány semmitmondóan megnyugtató frázis - erős vagy, kibírjátok, megoldjátok - után elváltunk.
Majd beszélünk. Így van ez nálam. Aztán van, hogy hónapok, sőt évek telnek el úgy, hogy nem találkozunk. Nem túl szoros baráti kapcsolataimra nagyon jellemzően. Azért érdekes, ha egyikükkel-másikukkal találkozom, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Esetleg magunkban - néha fennhangon, ez látványfüggő - megállapítjuk, milyen régen láttuk egymást. Ezen kicsit szomorkodnunk. Gondolom én.
Márti.
Vele másképpen alakult. A legutóbbi beszélgetés felett nem tértem napirendre. Nyugtattam magam, Márti okos, mégsem bírtam túl sokáig.... két hónap múlva felhívtam, a telefont azonban nem vette fel senki. Talán megváltozott a száma, gondoltam. Egy-két nap múlva, amikor valami csoda folytán összefutottam közös régi munkatársunkkal, ismét eszembe jutott. A volt szállításvezető évtizednyi idő múltán lépett elő a múltból! A nyers modorú, vagány "Fekete mester" számtalan céges sztori főhőseként tett szert nem kis népszerűségre egykori munkahelyünkön. Jó hosszú ideje nem láttam, nem hallottam felőle. Miután kilelkendeztük magunkat, kitárgyaltuk a régieket, kérdeztem, nem hallott-e valamit Mártiék felől? Csodálkozott. Érdekes, hogy említed - mondta - mert pont a múlt hónapban találkoztam vele a kórházban.
- Beteg? - kicsit összeszorult a torkom, nem kellett volna magára hagynom.
Másnap este telefon helyett felcihelődtem és elautóztam Mártihoz. Egyedül volt. Néhány üres üveg, cigarettásdobozok, enyhén áporodott szag a lakásban. -Gyere be - invitált kicsit bizonytalanul.
Mi van veled? Hol a lányod?-kérdeztem. A válasz egy mosoly-féle volt.
- Hagyd, ne folytasd! - vágta el görcsös tehetetlenkedésemet. Tudod, már nem úgy van semmi, ahogy volt. Minden megváltozott körülöttem. A férjem elköltözött, előtte még egyszer jól összevesztem vele. Úgy, ahogy azelőtt soha. Szemébe vágtam mindent, ami fájt. Nem fogod elhinni, hogyan történt.
Egy ember, akit megismersz, x évig együtt élsz vele és úgy gondolod, már mindent tudsz róla..és akkor történik valami. Amitől minden a feje tetejére áll. Mert kiderül, hogy azt az embert egyáltalán nem ismerted. Hozzáteszem, magadat sem! Ez már csak a végére vált világossá számomra, akkor, a vita elején még nem. Akkor szakadt el a cérna, amikor érveimre, józan és logikus magyarázataimra nevetni kezdett és az mondta: - hát, te semmit nem értesz...és nevetett, nevetett, előbb alig , szinte gúnyosan, aztán egyre harsányabban, bátrabban. Én meg nem bírtam tovább..később csak arra emlékeztem, hogy tíz körömmel téptem az arcát, mellén az ingét, haját és közben üvöltöttem, te állat, te ördög, te gyilkos! Dögölj meg! Ő közben azt kiabálta, bele az arcomba:
Elborult aggyal püföltük egymást - mondta Márti és sóhajtott - nem lehet már tudni hogyan, valószínűleg az ablak közelében állhattunk. Egy hatalmas pofon után nekiesett az üvegnek és kifordult rajta. Nem volt időm utána nyúlni. Vagy nem is akartam? Mindegy már. Lenéztem a másodikról és láttam, egy csomó üvegszilánk között, a bejárati ajtó melletti padon lóg. Addigra már a szemközti szomszéd futott felé, én egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Hidd el, így volt - mondja, mintha magyarázatot várnék, pedig dehogy várok, mélyen hallgatok.
- Jött a mentő, hozzám is, bevittek, injekció, kórház, egy hónap. A lányomat anyám elvitte magához. A kórházban nem érdeklődtem a férjem után, nem mertem a szeme elé kerülni. Hazajöttem, hat hét után. Akkor tudtam meg, hogy soha nem fog látni. Ha felépül, mert még szanatóriumban van. Tudod, néhány csigolya, ideg még nem működik nála.
- Honnan tudod - kérdeztem közbe.
Tudod, a pszichológus, meg talán az idő is? Nem tudom...szóval ahogy múlt az idő, egyre inkább azt éreztem, valamit mind a ketten nagyon elrontottunk. Vagy nem is indítottunk jól? A fene tudja. Na, most már ez is mindegy.
Szóval megkerestem azt a nőt. A csaj egy átlagos, szőke, kerekded nőci. Tudod olyan, akire azt szoktuk mondani: trampli. Minden olyan hétköznapi rajta. Széles csípő, átlagos cicik, smink semmi, haja válláig ér. Illetve, érdekes...a szemét valamiért erősen festi. Eléggé kontrasztos ettől az egész, nekem zavaró. Meg a közönséges ruhái, bordó szoknya, sárga pulcsi ááááá...nem is folytatom. Hagyjuk, nem érdekes már. Már nem.
Először csak álltunk egymással szemben, nem tudtuk talán, hogy kinek kéne kezdeni és egyáltalán, mit kéne mondani? A nő megszólalt:
- Nem értem - válaszoltam és tényleg nem értettem, semmit. Mit beszél ez itt? Még hogy a mi jövőnk? Meg van ez buggyanva?
A nő folytatta: - elvetéltem. Menjen be hozzá, minél előbb.
Hát itt tartunk, most - mosolyodott el Márti.
Szóval együtt maradtok? - tettem fel a kérdést, feleslegesen. Sóhaj...majd válasz, úgy, hogy közben rám sem néz.
- Igen, azt hiszem. Pont jókor jöttél. De komolyan. A szeszes üvegeket szedegettem éppen, holnap nagytakarítás, aztán jövő héten már ketten leszünk. Anyám szerint még egy darabig jobb, ha a lányom nála marad, persze csak egy-két hétig. Minden nap megyek hozzá, természetesen - teszi hozzá, mintegy mentegetőzve, pedig én nem szóltam egy szót sem.
Azon gondolkodtam, mit mondjak neki? Nagy okosságokat már nem , egymásnak meg pláne nem. Búcsúzzam simán, minden jót kívánva férjének és persze neki?
Ő közben az ablakhoz lép, kifelé mondja:
Felém fordul, csupa várakozás a tekintete....én pedig bólintok. Biztosan, Márti.
A novella előzménye itt olvasható.