Rendhagyó gondolatok a demokráciáról
(2010. aug. 10. újratöltve)
A politikai elit, és a hatalmat kiszolgáló véleményformáló értelmiség egységes álláspontja talán, hogy a „demokrácia jó dolog”. (Néhányan még kiegészítik azzal, hogy "csak mi nem jól csináljuk"). Ez az álláspont a népi, és polgári demokráciákban egyaránt a hatalmi ideológiák alappillérének számít.
Nem meglepő módon, a szervilis egyén számára nem jelent lelkiismereti problémát, az ezen állásponttal való azonosulás, és a „jó dolog” melletti kiállás, de még az önkéntes igehirdetés sem. Sem a népi demokráciában, sem a polgári demokráciában, és - mint módunkban állt az elmúlt 20 évben sokaknál ezt megtapasztalni - ugyanazon személyek által egymást követően mindkét demokráciában sem.
A társadalom csendes többsége pedig tudja – mert saját bőrén érezte, és érzi, mert megszenvedte, és megszenvedi -, hogy „a demokrácia nem jó dolog”.
Természetesen ez a felismerés nem új-keletű, hiszen már Platón is a csőcselék uralmaként határozta meg a demokráciát, és Arisztotelész is a nem kívánatos államformák között, a politeia elfajulásként tartotta számon.
1.- Az ideális páros
Az igazi demokrácia az, amikor a balekok, és a szélhámosok egymásra találnak.
„ A balek jószívű ember, aki a jószándéka által vezérelve, bárkitől felhasználtatja magát, de a visszaélést meglátni igen optimista.”
„Szélhámos a másik fél rovására érdemtelennek tartott előnyre tesz szert arra alapozva, hogy a másik fél nincs eléggé tudatában vagy egyáltalán nincs is tisztában olyan körülménnyel, amely az adott helyzet helyes értelmezéséhez elengedhetetlen.”
„A szélhámosság fogalmának három kulcsfontosságú feltétele van.
1.- A szélhámossal ellentétben a másik fél valami miatt nem elégségesen tájékozott a valóságos helyzetről, a valóságtól eltérő illúziója van a másik félnek.
2.- A szélhámos aktívan cselekszik azért, hogy ez az illúzió létrejöjjön, ez nevezhető szándékos félrevezetésnek is.
3.- A félrevezető illúzió következtében érdemtelennek tartott előnyre tesz szert a szélhámos.
A szélhámossághoz közeli fogalmaktól való elkülönítésnél alapvetően vizsgálandó kérdés, hogy van-e szándékos félrevezetés, és az ezzel szerzett előnyt érdemtelennek tartják-e.”
A pártok tevékenységének minden kétséget kizáróan ez utóbbi a lényege. Nevezetesen a szándékos félrevezetés, és az érdemtelen előnyszerzés.
2.- Demokrácia és diktatúra
A rész uralmát az egész fölött megvalósító demokrácia és a diktatúra egy tőről fakad. Ez a közös eredet a hatalom birtoklásának vágya és akarása, melynek következménye mind a két politikai rendszer esetében az érdekérvényesítésből kirekesztettek kényszerű alávetettsége, az elnyomás.
A kettő közötti különbség „csupán” annyi, hogy a demokrácia alapjaés hatalmi eszköze a hazugság, a diktatúráé pedig a nyílt erőszak.
A két rendszer közötti átjárhatóság természetes, közöttük a határvonal legtöbbször szubjektív megítélés kérdése.
3.- A váltás
A rendszerváltáskor minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a demokrácia csillaga üstökösként világítsa be, a múlt században is nagy „sötétségeket” megélt, és elszenvedett országunk egét.
Balekokban semmi képen, de már szélhámosokban sem szenvedtünk akkor hiányt.
A tömegek jó szándékkal és optimistán viszonyultak a többpárti parlamentáris demokrácia bevezetéséhez, amit az első választásokon való nagyarányú részvétel is alátámaszt.
A változásokat levezénylő politikai elit a társadalom jobbítását szolgálni hivatott alternatívák hiányában – ahogy ez ilyenkor már lenni szokott - maga állt a negatív társadalmi változások élére.
A zsákutcás eszmékkel hatalmi ambícióikat leplezni próbáló érdekcsoportok megszervezték pártjaikat, és elkezdődött az évezred legnagyobb átverése.
Miközben a felszínen nagy nyilvánosság előtt zajlott a társadalomnak, mint emberi közösségnek a „humanizálása”, a háttérben, jórészt láthatatlanul folyt a társadalomnak, mint erőforrások működését megvalósító rendszernek a „dehumanizálása”.
4.- A kibontakozás
Az idő előrehaladtával a változások elindítói, a jóhiszemű és jó szándékú demokraták a perifériára szorultak, vagy teljesen kikerültek a politikai közéletből. A jóérzéssel nehezen, vagy egyáltalán nem vállalható hatalmi célok törvényszerűen beindították a kontraszelekciót.
Az ország sorsát alapvetően meghatározó politikai döntéseket legtöbbször prekoncepciók alapján, többségében hiteltelen, nem ritkán erkölcsileg sem feddhetetlen személyek hozzák.
Helyettünk, és megbízásunkból.(?)
A pártok által gerjesztett társadalmi megosztottság, a középszer uralmából eredő dilettantizmus és szervilizmus egyre mélyebben járja át, fertőzi meg a társadalom szinte minden területét.
5.- A beteljesülés
Amikor a demokrácia, a hazugság rendje már tarthatatlanná válik, amikor az éhező, a munkanélküli, az egzisztenciáját elvesztő, a gyerekeinek élhető jövőt biztosítani képtelen emberek kritikus tömege nem hiszi már el, hogy a demokrácia neki jó, az lesz majd a csúcs. Az igazi demokrácia.
A csúcs, és egyben a váltás is. Győz egy másik hazugság, az erőszak rendje, és az azt meghirdető új megváltó.
Simán, a jószándékú demokraták legnagyobb felháborodásától sem zavartatva, a demokrácia játékszabályainak betartásával átcsúszunk a tőke rejtett diktatúrájából, a nyílt erőszak rendjébe.
És a kör újra bezárul.
6.- Az „élhetőbb” demokráciákról
Sokan, és sokszor példálóznak a nyugati demokráciák eredményeivel, élhetőbb minőségével, és az ottani viszonyokat követendő mintákként állítják szembe a mi „létező” demokráciánkkal.
Figyelmen kívül hagyják az ilyen „optimista” tanácsok, hogy ezek a demokratikus országok száz évek óta nyesegetik a demokrácia vadhajtásait, amelyek minden igyekezetük ellenére, újból és újból kisarjadnak. Nem véletlenül, hiszen ezek a „vadhajtások” jelentik a demokrácia lényegét.
Az ő demokráciájuk úgy gondolom nekik is meg nekünk is fáj, a mienk leginkább csak nekünk. Ők már a kiutat keresik a zsákutcából, mi pedig a hatalmi elit jóvoltából gőzerővel nyomulunk a semmibe. Pontosabban fogalmazva a tőke nyílt diktatúrájába, ami lényegét tekintve ugyanaz.
Mintha az „információs társadalom” korában más választási lehetőségünk nem volna, mint balekok módjára rendszeresen felülni a politikai „jóakarók”, vagy szélhámosok ígéreteinek. Akarva, vagy akaratlanul elszenvedni a középszer, és a csőcselék uralmát akkor, amikor a társadalmi bajok megoldásánál, az útkeresésénél, támaszkodhatnánk a klasszikus politikai gondolkodók máig érvényes felismeréseire, az új tudományterületek eredményeire, közvetlen elődeink tapasztalataira, és nem utolsó sorban a saját meglátásainkra is.
Magyar Péter (petibatya)