„Lehet, hogy száz év múlva már nálunk is lesz itt a Vörösvári völgyben egy vízellátó céltársulás?” tettem fel a költői kérdést a facebook-on legutóbb az „Állami tulajdon a szolgáltatásokban? (hozzászólás a rezsicsökkentés, államosítás vitához)”című bejegyzésemben.
A legutóbbi hetek történései után ezt a kérdést újra fel lehet tenniaz alábbi formában: „Lehet, hogy egy év múlva már nálunk is lesz itt a Vörösvári völgyben egy hulladékgyűjtő és feldolgozó céltársulás?”
Ma meglehetősen utópisztikusnak tűnik ez a kérdés, de ha belegondolunk, alig húsz éve Vörösvárnak volt egy hulladékgyűjtő cége és egy szemétlerakója.
Már akkor is korszerűtlen volt a géppark és rögtön kellett volna az előírásoknak megfelelő lerakóhelyet is keresni.
Akkoriban divatos téma volt a privatizálás az esztelen, ostoba állami tulajdonon alapuló tervgazdaság kompenzációjaként. Jelszóvá vált szinte, hogy az állam rossz tulajdonos.Valóban ezt bizonyította az ország ötven valahány év sikertelensége, rossz tapasztalata.
Ezt látszott igazolni számos nyugati főváros gyakorlata, midőn közműveiket, közellátási szolgáltatásaikat, privatizálták.
Az 1994-el kezdődő parlamenti választási ciklus bűnténynek is felfogható privatizációs művelete volt az ország villamos műveinek privatizálása, ráadásul 8-%-os nyereség garantálásával.
Kíváncsi lennék mekkora NOKIA doboz alapozta meg a műveletet.
Ez lett a sorsa a mi kis „szemétdombunknak” is.
Privatizálták ezt a szolgáltatást is méghozzá városra nézve igen kedvezőtlen kondíciókkal kötött szerződéssel.
Csak példaként álljon itt, hogy a díjszámítás alapja a családonként kibocsátott konkrét szemétmennyiség helyett a családok létszáma volt, a díjat a városnak kellett begyűjteni, amennyire sikerül, - többnyire nem-, viszont a cégnek a város havonta egy fix összeget kellett fizessen, amelynek összegét az általunk begyűjtött lakossági szemétdíj meg sem közelítette.
Tehát szerződésileg volt garantált a veszteség ebben a szolgáltatásban a város számára.
Ez volt a szerződés fő betegsége, sőt megállapíthatjuk kapitális hibája. Aminek okát sokáig nem találtuk, míg a városban terjedő hírek a10%-okról világossá nem tették az egyéni érdekeltségeket, (akkor a NOKIA dobozok még nem voltak ismertek).
Az igazság később derült ki, midőn az eredményesen módosított szerződés szerint a magáncég volt kénytelen begyűjteni a díjat, hogy nem is volt annyi „fogyasztó” szemétkibocsájtó a városban amennyire a szerződés köttetett. Így hamis volt az az összeg is, amit a látens (családszámmal)létszámmal és a díjjal szorozva havonta a cégnek a város befizetett.
Éppen ezeket a kérdéseket firtattam volna az igazgatóval folytatott nehéz tárgyalásokon.
„- Polgármester Úr ez már üzleti titok.” - nevetett a szemembe1998-ban a helyi szemétbegyűjtő vállalkozás igazgatója.
Pedig az ideig korrekten tárgyalt velem a cége és a korábbi képviselő-testület között, a városi hulladékbegyűjtés- és tárolás céljából kötött szerződés újratárgyalásakor. Amely szerződés ugyancsak hátrányos volt a város számára.
A világos helyzettisztázás érdekében voltam kénytelen olyan kérdéseket feltenni, amik a frissen nálunk is beköszöntött, - de a szabad társadalmak felől érkezett- piacgazdaságban tabunak számított, hogy menyi a cég nyeresége ami szemétszállítási szolgáltatásunkon.
Tudtam, hogy ez olyan tiltott dolog, mit társaságban a partner fizetése felől érdeklődni.
Ennek megfelelő választ is kaptam.
Hála a korrekt igazgatónak és a csalafinta trükkömnek, - hogy volt a tarsolyomban két másik cégajánlat, amivel sakkban tarthattam tárgyalópartneremet-, egy fél év múlva módosított szerződés szerint zajlott a szemétszállítás. Az új szerződés szerint a cég a kibocsájtott szemét mennyisége szerint számlázott, most már saját hatáskörben és kockázattal viselve a nemfizetőkkel járó herce-hurcát.
Nálunk lévő információk ugyanis csekélynek bizonyultak, a valóságot a cég ismerte, hiszen hetente az ő autói gyűjtötték a konkrét helyekről a szemetet, miközben nálunk csak a népesség nyilvántartás adatai voltak meg, ami szerint számláztunk.
Szóval ez a szerződés a szokásos zűrzavarosban jól halászható módon,egyoldalú előnyöket rögzítő egyezség volt.
A fenti hosszabb bevezetőt csak azért vettem magyarázatképpen segítségül, hogy világossá tegyem a helyzetet e korántsem egyszerű témában: az elkerülhetetlenül igénybe vett szolgáltatások magánkézben, vagy állami(önkormányzati tulajdonban legyenek-e?
Ez a kérdés manapság országos távlatban is felmerült, egyre inkább azt a választ előre vetítve, az elkerülhetetlenül igénybe venni szükséges szolgáltatásokat közösségi tulajdonú, nonprofit alapon kell működtetni
A előbbi, - részletesen taglalt-, példa indított arra, hogy a fentiekben felvetett kérdéssel foglalkozzak, illetve találjam meg rá a megnyugtató választ.
Miután a szolgáltatók világából érkeztem a profi politizálásba, volt betekintésem mindkét oldalra.
Valóban az állam rossz tulajdonos.
A versenygazdaságban összehasonlíthatatlanul hatékonytalan, helyben lévő tulajdonos híján pazarló, szervezetlen, terebélyes szervezeti egységekkel,ellenőrizetlenül termel. Azért mert ebben a szférában - a versenygazdaságban- apiac szeplői szinte azonnal besorolják eredményeit, (termékeit) a versenytársak láncolatába és világos, naprakész, értékelést adnak munkájukról a piacsegítségével.
Az elengedhetetlenül igénybe venni szükséges szolgáltatások világa más.
Ide sorolható a vízellátás, szennyvízelvezetés, energiaellátás,jellemzően villamos energia tágabb értelemben gázenergia.
Itt a termék, a tevékenység, eredménye a jól végzett szolgáltatás, az azt igénybeevők elégedettsége.
Ami persze bonyolult összetevők eredője, mit a szolgáltatásbiztonsága, emberi kapcsolódási tényezők a szolgáltatás igénybevétele során és természetesen a szolgáltatás díja.
A legfőbb jellemző, tulajdonság ebben az ágazatban, hogy a verseny korlátozottan érvényes.
A vízellátásban technikailag nincs lehetőség, ha a fogyasztó elégedetlen, átmenjen a konkurenciához. A villamos energiaellátásban itt-ott jelentkezik a más szolgáltatóhoz való átjelentkezési esély és ennek következtében a versenyhelyzetből adódó választási lehetőség.
Tehát a közösségeknek (az ország-, a települések lakosságának, azok képviselőinek, a parlamenteknek) nagy a felelőssége kinek a kezébe adja ezeket a szolgáltatásokat. Illetve, hogy milyen módon ellenőrzi a szolgáltatók tevékenységét, biztosítja a közösség számára a legjobb szolgáltatást.
Többnyire ilyen versenyeztetés során (ki legyen a monopolhelyzetbe emelt szolgáltató) csak a díjszabás az értékelési irányelv, pedig ez nagyon csalóka szempont.
Miért?
Írásom bevezető mondata a kulcs a két lehetőség állami tulajdonú, vagy közösségi tulajdonú szolgáltató közötti döntésben.
Az elkerülhetetlenül igénybe venni szükséges szolgáltatásokban nincs hely e profitnak, hiszen ez feleslegesen emeli a szolgáltatás díját és terheli a közösséget.
Míg a magántulajdonú társaság, cég működésének értelme a profit, a tevékenységgel elérhető, haszon, addig a közösségi tulajdonban lévőcégnél-társaságnál megvalósítható a nonprofit tevékenység maga a cél, az a jól végzett szolgáltatás.
Amíg a lakosság szempontjából érdekes szolgáltatási díjak megállapításánál a magáncég a törvényes költségelemek összeadása után az összeget megfejeli egy a piac által ellenőrizhetetlen haszonnal, gyakran extraprofitot biztosító értékkel – ami üzleti titok-, addig a közösségi tulajdonban lévő szolgáltatók a díjaikban csak a törvényes árképző elemeket szerepeltethetik profit nélkül.
Ezek között az árképző elemek között bizonyára különbség van a magáncég javára a jól körvonalazható felügyelet és a szoros takarékos gazdálkodás miatt. A belül jól ellenőrzött működés eredményeként. De ezt abelső működést a szerződő partner éppen az üzleti titok miatt csak korlátozottan ellenőrizheti.
Egy közösségi tulajdonban lévő szolgáltató díja (pazarló költségei miatt) magasabb lehet, de a tulajdonos napi és közvetlen jelenléte miatt és a nonprofit jelege következtében az ellenőrizhetetlen profitot fel nem számolódíjképzése eredményeképp, végül olcsóbb is lehet.
Az üzleti szerződésekkel kötött magántulajdonú szolgáltatók többnyire nem teljesítik a szerződéseik időhorizontján túlnyúló kötelezettségeit. Konkrétan a városok tulajdonában lévő nagy értékű ellátó hálózatok karbantartási feladatait nem szokták elvégezni, ami ezek több évtizedes jó állapotát biztosítanák.
Jelenkorunk gyakorlata, hogy a városok felbontják ezeket a szerződéseket, visszavásárolják korábbi tulajdonukat.
Ha arra a kérdésre kell válaszolni, hogy az elkerülhetetlenül igénybe vett szolgáltatások magánkézben, vagy állami (önkormányzati) tulajdonban legyenek-e, egyértelműen a közösségi tulajdonban lévő szolgáltatókra szavazok.
Végül egy személyes példa.
A vízellátási szolgáltatásban töltöttem nyolc évet, mielőtt a profi politizálásba kezdtem.
Iszonyúan koncentrált állami vízfejű szervezet lévén (ma is az) személyesen is megszenvedtem ennek összes következményét. Ott töltött közel nyolc évem utolsó negyedében volt már némi tapasztalatom, amit összefoglalva meg is írtam valami javaslatfélében ráadásul a vállalat vezetésének. Rám is ragadt lemoshatatlanul, hogy szét akarom verni a vízművet.
Pedig csak azt állapítottam meg, hogy a Duna bal partjáról-Vácról nem lehet irányítani egy jobb-parton, egy hegyek ölelte völgyben fekvő vagy tíz település vízellátását szolgáló üzemet. Ennek az állami cégnek a filozófiájában összekeveredett a természeti adottság –a meglévő vízlelőhely- és ezzel a gazdasági monopolhelyzet adottságának feltételezése.
Az elképzeléseim szerint ez a néhány település a községekben lévő vízellátási létesítményeit vagyontárgyként egyesítve az önkormányzatok felügyelete mellett alakítana részvénytársaságot és ezt a társaságot a községek súlypontjában fellehető üzem irányítaná teljes gazdasági spektrumával együtt.Tehát megvásárolja az állami cégtől az eddig is regionális csővezetéken érkező vizet, majd biztonságosan szolgáltatja a települések fogyasztóinak. A vízdíjat önállóan állapítja meg és szedi a költségei figyelembevételével, az üzemeltetésről és fenntartásról gondoskodva. Mindezeket csupán a tapasztalt butaságok számbavételével és egy, a javítást célzó jobbításokkal működő cégelképzelése volt mindenféle minták ismerete nélkül.
Mit tesz Isten?
Mint megválasztott polgármester volt szerencsém ellátogatni a Baden-Würtenbergi partnerteleülésünkhöz ahol elpanaszolva gondjainkat az állami vízművel, rögtön félnapos kirándulást szerveztek nekem a körzeti vízműben.
És hogyan működik az vagy száz éve?
Pontosan, úgy ahogy én kitaláltam kínomban vagy két éve.
A települések tulajdonában lévő céltársulás (Zweckverband) szolgáltat mindenki köz megelégedettségére, elviselhető, ellenőrizhető, profitot nemtartalmazó vízdíjjal.
A rövid idő miatt csak felületes benyomásokat szerezhettem, de az teljesen világossá vált, hogy feladataikat a körzeti vízellátásban fele létszámmal, sokkal szervezettebben jobb feltételekkel látják el, mint az itteni területileg hasonló állami vízmű.
Hazatérve el is kezdtem polgármester kollégáim körében egy vízellátási céltársulás szervezését. Ehhez ki kellet volna kérni az állami cégtől a vízi közműveket, és közös akarattal megalapítani a mi kis szolgáltató cégünket. Ehhez minden polgármesternek meg kellet volna szavaznia az előterjesztést. Természetesen volt egy polgármester, aki mondvacsinált okokra hivatkozva nemtette.
És mi történt négy év múltán a választások után.
Mindketten megbuktunk. Én elmentem tervezőnek a magánszférába.
A kis magán vízművünket meg nem szavazó polgármester meg az állami vízmű üzemigazgatója lett.
Ma már az önkormányzati törvényünk is ismeri a céltársulás fogalmát.
Mintha szavaimat és okfejtésemet igazolnák a hulladékszállítás szférájában bekövetkezett változások. Jól látszik, hogy mindenütt, ahol most mára már monopolhelyzetre szert tett szolgáltató valószínűleg olyan extraprofitot érel, amit anyaországában nem is tudott érvényesíteni, ezét jöttek ide.
Most, hogy állami intézkedések nyomán megszűnt a korrupció gyanúsan létrehozott szerződések extraprofitja, patkányként menekülnek a számukra süllyedő hajóról.
Most, történelmi helyzetet tekintve áldott pillanatban vagyunk, mert a kivonulás körüli hercehurca közepette azt világosan kell látni, hogy a gyors és könnyű pénzt remélő multiknak befellegzett, tehát menekülnek.
Szerencsére mindent nem tudnak magukkal vinni.
Itt marad az a húsz éves hulladékkezelési kultúra, ami szemünk láttára bontakozott ki itt Vörösváron is, - amit elkötelezett pedagógusok még erősítettek is felvilágosító munkájukkal.
Marad az szakembergárda, amit éppen a multik neveltek ki, és vélhetőennémi technika, ami az ő hazájukban lehet, elavult mi még azonban egy darabig elüzemelni tudunk.
Ha ők elmennek, csak egy hiány marad, a felelős tulajdonos, aki működteti,felügyeli ezt a szolgáltatás.
Ide kell benyomulnia az önkormányzatok által létrehozott céltársulásnak, amely nonprofit alapon, céltársulásként tulajdonosa lehetne egy regionális hulladékkezelő vállalkozásnak, amelyik az obligát szemételszállításon túlmenően a hulladékban található nyersanyagok visszaforgatását is elvégzi egyre növekvő hatékonysággal, aminek eredményeként egyre kisebb lerakótérfogatra lesz szükség, - amely egyébként az effajta tevékenység legérzékenyebb szegmense szokott lenni.
Tehát újabb és újabb magáncég keresése, pályázatok kiírása helyett,céltársulást javasolok a települési önkormányzatoknak a hulladékkezelés témájában (is).
Itt a nagy lehetőség!