Nap mint nap olvashatjuk a különböző jóslatokat a 2014-es választások kimeneteléről. Elbűvölő, ahogy egyesek bombabiztos kinyilatkoztatásokba bocsátkoznak, megint mások attól jelentősen eltérőkbe, habár szintén bombabiztosnak mondottan. Mégis, nem lehet elmenni amellett, hogy a baloldalra sorolható politikusokon kívül alig akad olyan megszólaló, akinek a szavai a kormányváltást valószínűsítenék.
Sok minden összpontosul egy ilyen általános szemlélet mögé. Első helyre sorolom a Fidesz által kreált választási katyvasz körüli ismerethiányt. Mentségül szolgáljon, hogy közel sem lehetünk biztosak a ma már "élő", de még soha ki nem próbált választási "szabályok" tavaszig való megmaradásában, de az valószínűtlen, hogy ezekből bármi is az ellenzék javára alakuljon. Jellemző, ahogy a kormány importálni igyekszik fél millió határon túli érzelmi szavazatot, s kizár ugyanennyi racionális voksot, t.i. azokét, akik egy jobb élet reményében mentek külföldre. Ma annyi mégis tudható, hogy a közvélemény-kutatások meglehetősen szétszórt „százalékai” nem tologathatók dominó-lapokként, s valójában azok a jelöltek nyerik meg az egyes körzeteket, akik a legtöbb szavazójukat tudják helyben mozgósítani. Fontos megjegyezni, hogy a rokon-, vagy ellenszenv még nem szavazat! Ráadásul összeadott százalékok akár gyengíthetik egymást, és fordítva, azaz tisztább profilú pártok növelhetik a támogatottságukat. (Legyen szélsőségesen teoretikus az az abszurd példa, vajon mekkora sikerre számíthatnának Fidesz-MSZP nagykoalíciós jelöltek? Bármilyen százalék is összeadódna? Nyilván nem, miközben a közvélemény nem is kicsi hányada "egykutyának" gondolja ezt a két alakulatot.)
Várakozásaim homlokterében tehát egyelőre leginkább turbulenciák vannak. Megannyi lakossági találkozó és fórum tanulságai mondatják velem, hogy a helyi pillanatfelvételek inkább lesznek meghatározóak, mint a belvárosi okoskodások. A megnövelt méretű választási körzetek egyik, vagy másik végében elképesztően különböző problémák mutatkoznak, s ugyanaz a jelölt szélsőségesen eltérő megítélés alá kerülhet 50 kilométerrel odébb. Az egyes településeken közismert kiskirályok kötődései mégis képesek általános utálatot gerjeszteni, ugyanakkor léteznek olyan indulatok, amelyek szinte lehetetlenné teszik az egyik város szülöttjének, hogy a másik városban is érvényesüljön.
A végső kimenetelt illetően minden politikai oldalon alighanem több a vágy, mint a tényleges tudás. A nagy számok törvénye ennek ellenére úr, s nem lebecsülendő a médiahatás sem.
Politikai elemzők tapasztalatai szerint a közvélemény-kutatási eredmények országos összesítése jól mutatja a különböző erők kormányzóképességébe vetett hitet. A szavazópolgár azonban úgy teszi fel magának a kérdést, hogy a szavazatától jobb lesz-e neki, vagy sem? Az erre adott válasz motiválhat is, de nem ritkán távolmaradásra ösztönöz. A papírformák kivetítése tehát torz következtetésekre visz!
A kormányoldal jelenleg - a maga szempontjából is kockázatosan - annak sujkolására fókuszál, hogy ha a baloldal kerülne hatalomra, akkor mindenkinek megnehezedne az élete, sőt, minden mai feneség a baloldal korábbi kormányzása miatt van. Mondhatnánk: „ügyes”! Nem kizárt, hogy a "nagy nemzeti porhintéssel" sikerül a már ébredezők közül sokakat vissza-szédíteni, jóllehet szinte nincs olyan gazdasági mutató, amely ma jobb állapotokra utalna a 2010 előtti viszonyokhoz képest, illetve a társadalom döntő többsége ma tényszerűen sokkal rosszabbul él, mint négy éve. (Kézenfekvő például, ha a 2009-es rezsiszámlákat kiterítenénk, s melléjük raknánk a 2013-asakat, még a csökkentésnek mondott műveletek dacára is jelenleg többet fizetünk.)
Kétségtelen, a mai magas rezsiköltségekért kapunk is valamit, nevezetesen álságos nemzeti büszkeséget. „Miénk a MOL, miénk az e-on!” – harsog az Orbán-híradó. Konkrétan persze egyik sem a miénk, minthogy a MOL-ban csak negyedrésznyi (és a MOL belső viszonyai okán többséggé nem növelhető) kisebbségi tulajdonos lett a magyar állam, az e-on-nak pedig mindössze a gáz üzletágát sikerült átvenni. A MOL-t az IMF pénzén vette meg a rezsim, az e-on ügylet mögött pedig zömmel kínai, valamint konzorciális nyugat-európai hitel (!) áll. Nekem, mint fogyasztónak persze édes mindegy, hogy cégprofitot, vagy kamatot vernek le rajtam…
A kormányoldal a saját maga által keltett káoszból igyekszik hasznot húzni. Ha más országból hallanánk a hírt, hogy a bankadókból másfélszeres bankköltségek lettek, miközben a kormány az átháríthatatlanságot zsolozsmázza, és keménykedik reggeltől estig, bizony potyognának a könnyeink a röhögéstől. A gurgulázó nevetést csak erősítené, ha az is a fülünkbe jutna, hogy a készpénzfelvételi díjak szerteágazóan felpörögtek, majd havi egy-két alkalommal mégis ingyenessé váltak, illetve ehhez sorba kell állni, vagyis hát mégse, hiszen létezik a netbanking, amit kegyesen "megengednek". Tán még meg is nyugodnánk, hogy a bankok szerint ez az egész cirkusz így olyannyira bonyolulttá és költségessé válik, hogy egyszerűbb lenne az egészet úgy ahogy van elfelejteni, ám mégis folytatnánk a kacagást a kormány még ennél is „okosabb” mivoltán, mert hamarosan elő fog állni valami még jobb ötlettel, ami persze nem végleges. Nos, azért nem nevetünk, mert sajnos ez velünk történik.
A kormány persze ennél összetettebb problémákkal is szembesül, így a devizahitelek esetével. Görcsösen keresi a pénzügyi megoldásokat, s harmadik éve nem veszi észre, hogy a mai gondok inkább szociológiai mintsem banki dimenziót öltenek. A bedőlések ugyanis zömmel állásvesztésre, valamint az ún. dolgozói elszegényedésre vezethetők vissza, amint a megoldások sem csak a banki szférában keresendőek, hiszen a lakásukat vesztett családoknak nem valami kedvezőbbnek látszó konstrukcióra, hanem lakhatásra és megélhetésre van szükségük ("hab" a tortán az ócsai kártyavár).
Bedőlni azonban kasszagép miatt is lehet. A kormány második éve bajlódik a pénztárgépek cseréjével, egyszersmind vérig sértegetve lapít ki durván kétszázezer kiskereskedőt, akik pokolian nem értik, hogy miért nekik kell minden korrupciós vádat elvinni a hátukon, miközben az Orbán-barát Simicska Lajos, vagy Mészáros Lőrinc úgy lett sokszoros milliárdos, hogy az életben egyetlen pénztárgépen sem nyomtak meg egyetlen billentyűt sem.
Kevesebb fizetésbe torkolló pedagógusi béremelés. Vékonyabb borítékokat eredményező minimálbér-növelés. Jó munka és jó fizetés helyett sanyarú és alkalmi közmunka. Reménytelen várakozási listákba és kényszerű országjárásba, de leginkább lakosságpusztulásba fulladó egészségügyi csonkolások. Utazási kedvezmény a háziállatoknak, ám teljes-árú menetjegyek és bérletek a rokkantnyugdíjasoknak. Kifulladt piacok a kisvállalkozásoknak. Legyalázott nők a parlamentben és a köznapokban. Egyre többet éhező gyermekek vidéken. Utódaikat eltartani kénytelen nyugdíjasok látványa országszerte. Ez a Fidesz és Orbán „szép, gyönyörű” Magyarországa, a kormányzóképesség hamis tükrében.
Nos, ehhez érdemes, ehhez kell mérni bárki más kormányzóképességét! A Fidesz által uralt média gőzerővel nyomja, hogy az ellenzéknek csak belső, illetve egymással foglalkozó ügyei vannak, mintha köze sem lenne a való világhoz, az ország polgáraihoz. A trükk abban áll, hogy bármiről is szólunk, a lakájmédia pluszban mindig felteszi az ellenzék cikizését szolgáló kérdéseit, s csak ezt viszi tovább, mintha tényleg nem lenne egyéb témánk. A trükk másik fele meg az, hogy ha nem válaszolunk, akkor abból csinálnak hírt, hogy az ellenzék úgymond titkolózik. Ha valaki plasztikusan akarja látni a létező és a keltett valóság közötti különbséget, akkor javaslom, írja be a gépébe, hogy mszp.hu, s csodák csodája, ott csak olyan üggyel fog találkozni, amelyek szinte egyikével sem, amikor valamelyik hírkeresőbe billentyűzi be az MSZP betűket. Elrettentő példa, hogy közel 100 híradás született egy bizonyos ásotthalmi esetről, amikor egy még soha semmilyen politikai aktivitást nem mutató állítólagos (valójában fiktív) MSZP szervezet átigazolt a DK-ba. Izgalommal várom a hasonló felhajtást, amikor egy virtuális Fidesz-csoport esetleg átlép a KDNP-be, vagy a Jobbikba. Az eddigi ilyen esetek ugyanis visszhang nélkül maradtak.
Három „valóság” van ma Magyarországon. Egy olyan, amit rajtunk kívül mindenki más láthat Európában, vagy a nagyvilágból, s egy másik, amit a kormány hiteget a népünknek. A harmadik pedig kinek-kinek a maga sorsa. Őszintén bízom benne, hogy bár szinte mindenből kevesebb jut, mint négy éve, tanulságból, tapasztalatból, bölcsességből talán mégis több.