Szeged 2013. szeptember 5.
Mitugrász
Aki kifelé halad az életből, mint én is, az már nem a távoli jövőt fürkészi. Nem mintha hidegen hagyna gyermekeim, unokáim sorsa, de úgy vélem, mindenkinek saját magának kell kiharcolni, úgymond a helyet a nap alatt. Megtettem és megteszek értük mindent, amit tudtam, és amit tudok, de a többi már nem az én dolgom.
Természetesen drukkolok azért is, hogy ne teljesedjenek be soha a Földdel kapcsolatos borúlátó, apokaliptikus jóslatok. Inkább nekem legyenek keringési problémáim, mint a bolygónknak.
Sokszor elnézem ezeket a mai fiatalokat. Mint egykori mai fiatal egyáltalán nem irigykedem rájuk. Az egészen kis gyerekekre viszont igen. De nem azért a csodálatos jövőért, amibe majd belenőnek, ha belenőnek. Egészen másért, de elmondom ízibe.
A térben és időben történő helyváltoztatásomhoz gyakran veszek igénybe különféle tömegközlekedési eszközt. Életfilozófiámat nagyrészt azok az élmények, események alakították, formálták, melyeket ezeken a járműveken átéltem, tapasztaltam az évek hosszú során.
Számtalanszor voltam tanúja a következőknek. Egy négy-öt éves forma kisgyerek száll le együtt az anyukájával, mondjuk a troliról. Az anyuka fogja a gyerek kezét, előtte lelép a járdára, hogy segítsen leszállni a kicsinek. Az meg ahelyett hogy szépen lelépne a járdára, egyszerűen kiugrik a járműből.
Na, ez az, amit irigyelek, de nagyon.
Emlékszem, amikor még kicsik voltak a gyerekeim, unokáim, ők is ilyen ugri-bugrik voltak. Képesek voltak a többlépcsős trolik legfelsőbb fokáról leugrani, s ha elbambultam, magukkal rántottak engem is, mivel fogtam a kezüket. Alig bírtam leszoktatni őket erről a veszélyes mutatványról. Közben felnőttek és már nem ugrálnak annyit.
Én viszont mostanában, ki tudja miért, olthatatlan vágyat érzek, hogy a korábban ismertetett módon hagyjam el a járművet úti célom elérésekor. Gondoltam már rá, hogyha nem is napvilágnál, de egy holdtalan setét este egy kihalt megállóban meg kellene próbálni, legalább egyszer ebben az életben.
Az elszántsággal nincs is baj, inkább azzal, hogy nincs, aki közben fogná a kezemet.
Méhes János