azaz hiába vakarja Krampfader-ét Orbanisztán*.
Már nagyon régen szégyellem magam emiatt, hogy pontosítsak azért, mert magyar állampolgárnak van szerencsétlenségem lenni, ami -hovatovább - legfeljebb a belorusz vagy ruandai állampolgársággal való összehasonlításban lehet kivánatos állapot.
Egyesek – akiket megérteni soha nem akartam, és nem tudtam, - tudnak büszkeséget érezni saját, vagy lenézést mások vélt nemzeti hovatartozása alapján. Ezek a csökkent intellektusú lények számára a csoportba tartozás hite, amihez közük nincs, tekintve, hogy nem befolyásolták, személyes teljesítményüktől független, mondhatnám akár, hogy a személyes teljesítménytől fordított arányban szokott létezni; minél inkább nem tud magára büszkének lenni az ipse, annál büszkébb igyekszik lenni csoportjára, legyen az bármilyen nyomorult is. A fradista és újpesti focihuligánok csoportdinamikája semmiben nem különbözik egy Orbán és Fico jellegű manipulátor által összeröffentett „Nemzeti együttműködési rendszenek” nevezett kínos izétől, amibe a magukat beletartozónak érzők olyan attributumok (nemzetiség, anyanyelv) alapján érzik magukat büszkének - illetve az ezen attributumok más helyettesítési értékeivel rendelkezőknél különbnek -, amelyekről nem tehetnek. Az ilyen fickók könnyen rávehetők, hogy azokat a szarokat vásárolják és falják (szó szerinti és átvitt értelemben is), amire a helyi hatalom saját színeit nyomtatja, vakon bízva abban, hogy ezen szarok eleve jobbak a csoporton kívüli csoportok produktumánál.
Tehát, ha alapmeggyőződésem az, hogy nemzethez, etnikumhoz való tartozáshoz értékeket pakolni ostoba, közhazugságon, és hatalmi manipuláción alapuló dőreség, miért beszélek akkor mégis kollektív szégyenről, itt és most?
Azért, mert az állampolgárság jogokkal és cselekvési lehetőséggel jár (legalább is jobb országokban, és egészen a közelmúltig még nálunk is rendelkezett az állampolgár egészen tisztességes jogokkal ), és ezekről a jogokról a magyar állampolgárok nagyobb része, részint önként, részint tudatlanságból, részint érdektelenségből lemondott, és tűrte, hogy egy nyomorult, belteljes, pöffeszkedő, magát klerikál-konzervatívnak gúnyoló, de lényegében szűk klientúrájának pimaszul szabadrablást biztosító balkáni jellegű diktatúra alattvalójává degradálja.
Mindezt akkor, amikor az Európai Unióba való felvétel ennek az országnak a polgárait soha a történelemben nem látható szabadsággal, biztonsággal és pozitív lehetőségekkel ruházta fel.
A nemzeti színű szalag viselése a holnapi napon több mint ízléstelen, és főleg célszerűtlen: Összemossa az új nemzetiszocialista diktatúra támogatóit azokkal, akik emlékeznek és próbálnak erőt meríteni abból, hogy a fennálló zsarnoki hatalom – legalább is 1848-ban – megdönthető volt.
Az ezekben a színekben pöffeszkedő hatalomra csak nemet lehet mondani, és ha ragaszkodik a színeihez, akkor a szégyen színei is le vannak szarva. Éljen Európa, le az önpusztító, agysorvasztó nacionalizmussal.
------------*
A post kommentjeinek olvasása közben gyönyörködöm az államilag frissen Táncsics díjban részesített manifeszt elmebeteg és már-már a szándékosan karikatúra vett fasisztát játszó Szaniszló Ferenc aranyköpéseiben az Indexen. Az az állam, amely az ilyen figurák klienseinek kegyét keresi, bizony minősíthetetlen, és nem lehet mást tenni, mint szégyellni minden kapcsolatot, ami vele összeköt.