betervezett hajmosásom közben adták le este a filmet, az Oldás és kötést -Domján Edit
, Latinovits, ez a két tiszta arc nézett egyszer csak rám, azaz inkább egymásra a 21. századi képernyőmről... a 60-as évek elejéből... nem tudtam a filmet úgy végignézni, ahogy illett volna, (igaz, már sokadszor) elejétől végéig, csak lefotóztam őket a képernyőről, ezt a két szép, szomorú arcot. Aztán jött volna az a nevezetes film a filmben rész...a Kol Nidre szomorú-szép, megrázó dallamára, az imasáll
al, amit nem tud a szerepe szerint végigcsinálni Domján Edit - Márta (nem csoda, emlékezni nehéz - vagy lehetetlen)
--- amit nagyon szerettem volna megnézni, de nem sikerült..
mig aztán másnap, váratlanul, elejétől sikerült végigkövetni a filmet... azaz majdnem az egészet , csak közben hivott lányom telefonon...
- Láttad az Oldás és kötést...? - kérdeztem tőle, mig pergett a film előttem.
- Persze.- mondta. Ami számomra nem volt nyilvánvaló, hiszen több mint 20 évre a film keletkezés után született... (nem is volt különösebb, megnyilatkozásra késztető mondanivalója róla)
Most megnéztem a filmbetétet is. És ott kapott értelmet az a mondat, amit Latinovits-Ambrus mondott neki: hogy "folyton félsz"... Igen, a "márták" mindig félnek. Talán ma is...
Én ezekben a filmekben teljesen otthon érzem magam. Akárhányszor meg tudnám nézni. Igen, otthon vagyok bennük. Az otthontalanságukban. És egyre jobban, magam se tudom, miért. És egyszeriben 
annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy miért is voltam én olyan (látszólag indokolatlanul búvalbélelt? keresű? világfájdalmas? ) amilyen. Ha nézem ezeket az arcokat... még a saját korabeli, egyetemi éveimben készült fotóim is mintha odaillenének közéjük. A kor közegébe.
Ez A kor hatalma, a körülmények hatalma. (amiről Simone de Beauvoire irt, és Antonioni forgatta - egyébként a korai Jancsóval rokon filmjeit. A vörös sivatagja, vagy az itteni tanyai térség , vagy a sivár kórházi folyosó, vagy akár a művi bohémtanya- sivársága - egyre megy . Mert a vergődő lélek tere...
Nincs itt oldás és kötés.
Csak kötés és kötés.
Oldás nincs.
Rabjai maradtunk elmúlt tereinknek, korainknak.
Bár vannak (voltak) (épp ők is: e két remek szinész), akik kiszöktek (ki"oldták" magukat) belőle.
Az én egyetemi társaim (Belédi Ica, Kalmár Zsuzsa,,,) (tanáraim: Horváth Pista Karcsi, Pósa Péter..) is, hányan! Szomorú.
Én túléltem ezt is. Nem csak azt, amire Márta nem tud (vagy mer) végigemlékezni.
De senki se csodálkozzon, ha nem vigyorgok örökké...
s ha én is "folyton félek"... de legalább is többet a kelleténél.
