Nagy fába vágom a billentyűzetet egy sokak által és sokszor kielemzett témával az orosz nacionalizmus gyökereivel. De oly rég kékharisnyásodtam!.. (:
Mai értelemben vett nacionalizmusról csak a XIX. század második harmadától beszélhetünk, ezért a korábbi századokban nehéz tetten érni. Az oroszt különösen, mert foglalkozik ugyan az orosz néppel, de elsősorban az emberiség jobbá tétele és jövője foglalkoztatja. Ehhez a messianisztikus szemlélethez még elitizmus is járul, mert a „nacionalizmus” csak a társadalom felső rétegeit érdekli. E bejegyzésben az orosz történelem azon oldalát igyekszem bemutatni, amely kapcsolatba hozható a nacionalizmussal. A körkép a XVII. századtól az 1850-ig terjedő időszakot mutatja be. A „fény százada”-ként számon tartott XVIII. századról csak utalásokban teszek említést, mert orosz tudásom elkopott, magyar nyelvű irodalom pedig erről a korszakról nem sok áll rendelkezésre. Kétségtelen a nemzeti ébredés, a nemzeti tudományok, elsősorban a nyelvészet szempontjából kihagyhatatlan. Kiinduló pontom az orosz egyházszakadás – rövid kitekintéssel a XV -XVI. századi Oroszországra és a „Harmadik Róma” elméletre – a vég a szlavofilek és mozgalmuk, akik néhány kérdésben Avvakumot, a schisma vezéralakját tekintették szellemi elődjüknek.
Elsősorban az egyház szerepére helyezem a hangsúlyt, mert a kezdeteknél ott bábáskodott, gondolkodóinak köszönhető a „Moszkva, a harmadik Róma” fogalma, és az egyház elévülhetetlen érdemeket szerzett a nacionalizmus alaptételének (Isten és a cár atyuska mindenekfelett) elterjesztésében és tudatosításában.*
Az évszázados tatár jelenlét idején a pravoszlávia az erőforrás, fogódzó a jelenben és remény a jövőre. A firenzei zsinaton 1439-ben kimondott unió** derült égből villámcsapásként érkezett, az egyetlen lehetséges válasz a merev elutasítás. Évtized is alig telt el és az ortodox hit mellett kitartók igazolva látták döntésüket, hiszen Bizánc vereséget szenvedett az oszmánoktól. Az ok nyilvánvaló: a görögök az unióval latin eretnekségbe estek, s e bűnükért sújtotta őket az Úr haragja, Konstantinápoly elestével az utolsó igazhitű cárság is odalett.
A keresztény felfogásban mély gyökerei voltak a birodalmak áthelyeződéséről (translatio imperii) szóló tannak. Az első keresztény birodalom (Róma) a barbár támadás következtében megdőlt, és a keleti (ortodox) egyház tanítása szerint ennek helyébe lépett a Bizánci császárság, amely 1453-ban bukott el. A pravoszláv hit ezzel nem halt el, de új birodalmi központot igényelt. A XV. század közepén még semmi nem utalt arra, hogy ez a központ Moszkva és az általa vezetett orosz állam lesz. Az északkeleti orosz földek összegyűjtése meghozta az első sikereket, s ezekre az eseményekre az egyházi ideológia is gyorsan reagált.
A szerzetes-írók szinte csak a görögök eretnekségbe esése, Bizánc törvényszerű pusztulásának témájáról írnak, ezzel előkészítették a talajt Moszkva új történelmi szerepének alátámasztására. Problémát csak az uralkodó megnevezése támaszt, a cári cím a tatár kánt illette, az oroszok őt ismerték el cárnak, vagyis a bizánci baszileoszok mintájára császárnak. A diplomáciában sokáig nem használták, még a cári cím hivatalos felvételét (1547) követően sem. Helyette a „bizánci érzést” sugalló autokrátor titulust részesítették előnyben. Az új birodalom tekintélyének megerősítése, az uralkodó presztízsének emelése volt az egyházi irodalom másik állandó témája. Ennek érdekében fantasztikus családfát kreáltak az orosz uralkodóknak.
A XV –XVI. század fordulóján íródott az Elbeszélés a vlagyimiri fejedelmekről, amely Rurikhoz és Rurikon keresztül egészen Augustus császárig vezette vissza az orosz fejedelmek származását, ezzel egyrészről legitimálta a keleti szláv földek „összeszedésére” irányuló moszkvai háborúkat, másrészről európai összehasonlításban is igen előkelő ősöket talált a nagyfejedelmek számára. Az Elbeszélés tartalmazza az ún. Monomah – sapka (az orosz nagyfejedelmek koronája) orosz földre kerülésének történetét. A valójában valahonnan Közép –Ázsiából származó koronát e szerint Konstantin Monomakhosz bizánci császár ajándékozta Vlagyimir fejedelemnek, s ezzel mintegy a bizánci császárok hatalmát is átadta. Az Elbeszélés a világi hatalom dicsőségét volt hivatott a történelmi folytonosság bizonyításának eszközével növelni. Az Elbeszélés a fehér püspöksüvegről című mű mindezt az egyház presztízséért tette.***
Az orosz írásbeliségben több oldalról is alátámasztották azt a próféciát, egyszer a moszkvai fejedelemség lesz Róma méltó örököse, az egyetlen pravoszláv birodalom. Erről szóló irodalom szintézisét Filofej pszkovi szerzetes végezte el, akinek három nagyobb lélegzetű episztolát tulajdonítanak a XVI. század első feléből. Az egyik, amelyet közvetlenül 1524 előtt írt a nagyfejedelem Munyehin nevű deákjának, a Levél a csillagjósok ellen/Levél a rossz napokról és órákról, amelyben leírta szállóigévé vált sorait:
A régi Róma egyháza elpusztult az apollinárius eretnekségek miatt. A második Rómát, vagyis Konstantinápolyt Hágár fiainak csapásai döntötték le, de az új Róma, a harmadik Róma, a te hatalmas országod apostoli egyháza úgy ragyog, mint a nap. Jámbor cár, jelentsd ki hatalmadnál fogva, hogy az igaz hit összes országai a Te birodalmadban egyesülnek. Te vagy a világ összes keresztényeinek egyetlen cárja, hallgasd meg, s szívleld meg ezeket, Te istenfélő cár, hogy az összes keresztény országok a Te egyetlen országodba jöjjenek. Tudd meg, hogy két Róma elesett, de a harmadik áll, s egy negyedik sohasem fog támadni, mert a Te keresztény birodalmad sohasem fog idegen kezekre jutni.
Ez az elmélet határozta meg a továbbiakban, a reál-és geopolitika valósága mellett, az orosz uralkodók bel –és külpolitikáját. A hatalmi elképzeléseiknek ez adta ideológiáját, s ez lett a nacionalizmus alapja is. Ezen nőtt fel Avvakum protopópa is.
Folytatása következik.
*”A falusi pap ott élt a jobbágyok közt… s ha jobban is élt náluk, inkább hozzájuk tartozott, mint a földesúrhoz. S ezért a parasztok hittek is papjaiknak, akik az isten és a cár iránti engedelmesség örökkévaló és üdvözítő voltát bizonygatták minden alkalommal.” in: Niederhauser Emil – Sargina Ludmilla: Az orosz kultúra a XIX. században Gondolat, Budapest 1970
**Az unitusok elfogadják, hogy az üdvösséghez elég a kovásztalan kenyér, van purgatórium, a pápa az egyetemes egyház feje és – ez a legfontosabb – a Szentlélek a Fiútól is származik (Filio que).
***A novgorodi érsek fehér süvegét eredetileg Nagy Konstantin küldte I. Szilveszter pápának (314-335), aki Róma eretnekségbe esése után azt a konstantinápolyi pátriárkához továbbította, hogy végül az igaz hit egyedül megmaradt földjére, Oroszhonba kerüljön.