Tán már egész passzusokat tudnék idézni Irwin Shaw háborús könyvéből, az Oroszlánkölykökből, annyira a szívemhez nőtt, annyiszor olvastam. Remek könyv, hiába taszigálják manapság a sznobok finnyázva a lektűr irodalom kétes dicsőségűnek vélt alkotásai közé. Igaz, a regény terjedelmesnek tűnik, de kell ez ahhoz, hogy megértsük a harmincas-negyvenes évek Amerikáját, Németországát, a háború poklát és mocskát, annak mozgatórugóit, a mocsokban felsejlő humanizmust, és hogy a történet végére miképp is sodródik össze a három főhős éltének fonala. És szakad meg abból kettő.
A regény nagy siker volt, nosza, gondolta Hollywood, ennek is ugorjunk neki, csináljunk ebből is kasszasikert! Ha ez volt a cél, sikerült: kasszasiker lett. Persze meg is támogatták az ötvenes évek filmsztárjaival, köztük az akkor még snájdig Marlon Brandóval, aki természetesen a meghasonlott Christian Diestl őrmestert (a filmben miért, miért nem századossá avanzsált), alakítja, több-kevesebb hitelességgel.
Erre a mozira fenekedtem hát mit sem sejtve már régóta, mert eddig valahogy kimaradt az életemből. Mit mondjak? Bízvást kimaradhatott volna végleg, mert hatalmas csalódás volt, hiába hozsannázott róla egyik barátom, mikor kölcsönadta. Igaz, ő viszont nem olvasta a könyvet, így hát nem is sejthette, hogy ahhoz képest egy szar filmet láthatott, amit maga a regény írója, Irwin Shaw sem fogadott osztatlan tetszéssel. (Persze lehet, hogy bennem van a hiba, hiszen ugyanilyen csalódottan néztem végig a Zendülés a Caine hadihajón című mozit is. Arról nem tudok, hogy az tetszett-e Herman Wouknak.)
Talán olyan ez, mint mikor a szabó kifordítja a kabátot. Maga a kabát ugyanaz marad, de mégis szegényesebb: elvész az író mesterségbeli tudása, remek stílusa, a könyv zamata, árnyaltsága, helyette kapsz egy kissé ficamodott mondandójú, majdhogynem propagandafilmet, amin a cukormáz is ott csordogál: Noah Ackerman, a zsidó fiú, aki aztán a háborúban vérbeli katonává válik, és aki pátyolgatja a barátjává fogadott, kissé puhánynak tűnő Michael Whitacre-t, — életben marad.
Vagyis a film végén mindenki énekel. Kicsit hamisan…
Nem úgy mint Marlene Dietrich, bár ha úgy vesszük, őt is vastagon felhasználta a háborús propaganda. Ám ez a dal mégsem hamis pátoszú: