Szeged 2013. június 12.
Gyermekáldás
Az idejét sem tudnám megmondani Harragh Péter napirend előtti felszólalásának, de még most is fülembe csengenek a KDNP frakcióvezetőjének higgadt, bölcs, figyelemfelkeltő szavai.
Mert miről is volt, van, lesz szó, barátaim az úrban? A magyarság fogyásáról, a gyermekvállalási kedv hanyatlásáról. Ezek valós problémák, melyek sürgős megoldásra várnak.
Sajnos én is találva érzem magamat, amiért csak két gyermekkel járultam hozzá népünk, nemzetünk létszámának növeléséhez. Mentségemre szóljon, hogy először egy fiúnk, majd egy lányunk született. Ha mondjuk, azonos nemű lett volna az első két gyerek, bizonyára tovább próbálkoztunk volna a nemek kedvezőbb aránya érdekében.
Bármennyire is pironkodom és furdal a lelkiismeret, nekem most már ennyi év múltán, úgymond újra “csatasorba állni” több mint kétséges, “mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen” (Máté 26. 41.). Pedig egykoron némiképp hasonló volt az ars poétikám, mint szegény Petőfi Sándornak.
Ott essem el én, / A harc mezején.
Ágyban, párnák közt / Egy nő tetején.
Ott folyjon ki, / És a többi.
(“Én kérek elnézést!”)
Mindezek ellenére, vagy tán éppen ezért, számtalan ötletem van a sokasodást illetően. Íme az első.
A kormány a kétharmados többségével élve megtehetné, hogy alul és felülvizsgálja a gyermekszülést ilyen-olyan okokra hivatkozva nem vállalókat, és a nem eléggé nyomos okokkal bírókat visszavezetné a gyermekáldást vállalók világába. Túl drasztikus? Van másik!
Szinte furcsállom, hogy egyetlen “pápista” politikusnak sem jutott az eszébe. A papi nőtlenséget kellene megszüntetni, de legalább is egy időre felfüggeszteni. Állandóan siránkoznak, hogy milyen kevés fiatal választja a katolikus papi pályát.
Isten bocsássa meg, de természetellenesnek tartom, hogy fiatal férfiak lemondanak bizonyos szerveik rendeltetésszerű használatáról, noha a Teremtő éppen az ellenkezőjét parancsolta a teremtményeinek (1 Mózes 1. 28.). Nem is értem, hogy a katolikus egyház miért ragaszkodik olyan mereven a cölibátushoz.
Szinte biztos, hogy sokkal kívánatosabbá válna a fiatalok körében az egyházi hívatás, ha egyúttal családot is alapíthatnának. Csak képzeljék el! Egy ifjú pap és egy fiatal apáca frigyre lépne, mert természetesen az egyenjogúság nevében az apácáknak sem kellene szüzességi fogadalmat tenniük. Idilli házasságuk, számtalan gyermekeik keresztényi nevelése példaként állhatna a többi házasulandó előtt. Ez lenne az igazi szent család! Többé nem lehetne olyan idétlen találós kérdésekkel viccelődni, minthogy ki az abszolút apáca. Nahát!
Méhes János