Piskera kikötőjét nem is olyan egyszerű megközelíteni. Vannak hajósok, akik meg sem találják, vagy elmennek mellette, mert kívülről, vagyis a Kornátok külső, tenger felőli oldaláról alig lehet észrevenni, úgy elbújik az apróbb-nagyobb szigetek között. Gyakorlottabb tengerészek folyton figyelik a térképet meg a GPS koordinátákat – persze a többi fontos műszer mellett – hogy gond nélkül odataláljanak a nem túl nagy kikötőbe, ahová egyébiránt kb. 120 hajó tud beállni egyszerre.
Piskera nem azért „kacifántos”, mert nehezen megtalálható, nem is a férőhelyek viszonylag alacsony száma miatt. A kapitányok, kormányosok számára a rendkívül sekély víz okozza a legtöbb fejtörést: a vízmélység itt mindössze 2,5-3,5 méter, tehát az általában 1,7-2,7 méteres merülésű nagy, tengeri vitorlásokkal különösen óvatosan kell manőverezni a be- és kiállásnál, vagyis a kikötésnél és az elindulásnál. A mélység-mérő műszer itt állandóan „ordít”, vagyis folyamatosan sípol, azaz figyelmeztet, riaszt – mert 3 méternél kisebb vízmélység miatt ez neki már kötelessége, hiszen ez már vészhelyzetet jelenthet. Így aztán az öregebb tengeri medvék, elkerülendő az állandó, s gyakran idegesítő sípolást, olykor kikapcsolják a riasztót, pedig nem kellene. Egyszer e sorok írójának is sikerült hasonló okból „felakadnia” egy majdnem 3 méteres merülésű hajóval. A sekély víz okozta gondokat akkor még a pokoli hőség és az apály is súlyosbította, tehát a hatalmas luxus-vitorlás néhány percre megfeneklett és csak billegett a tőkesúlyán. Aztán a Kapitány elővette a jól bevált trükköt, miszerint a teljes legénységet (10 embert) előre zavarta a hajó orrába, ezáltal annak hátulja és a tőkesúly megemelkedett, így szépen lassan le tudott siklani a kavicsos fenékről, s beállni a helyére. A tőkesúlynak nem lett semmi baja.
Most, amikor Milliomosékkal érkeztünk Piskera kikötőjébe (ACI Marina Piskera) nem volt hasonló gond, ámbár a vízállás most sem sokban különbözött a szokásostól. A sziget maga amúgy nem túl látványos, viszont érdekessége, hogy az édesvizet a szárazföldről szállítják ide hajóval, ezért a kikötőben csak reggel 8-tól délelőtt 10-ig, és este 6-tól 10-ig lehet vizet engedni a hajók tartályaiba, hajót mosni pedig szigorúan tilos édesvízzel! Elektromos áramot dízelmotoros áramfejlesztővel termelnek, ennek igénybevétele reggel 8-tól délig, illetve este 8-tól éjfélig megengedett. A helyiek úgy mondják, van a szigeten minden, ami kell, vagyis: bolt, meg kocsma. Mi másra lehet még szükség egy ilyen távoli szigeten a hajós embernek? Ezekben az „egységekben” tényleg minden van, amire szükség lehet, viszont a boltban és a kocsmában egyaránt magasabbak az árak, mint a szárazföldi kikötőkben.
Milliomosék mindenesetre itt is kipróbálták az éttermet – amelynek konyhája egyébként meglehetősen jó – ám előtte még felzavartam őket a sziget legmagasabb pontjára, hogy onnan nézzék meg a legendás szépségű naplementét. Amikor visszajöttek a számtalan kővel súlyosbított, nyaktörő útról, azt mondták: nem bánták meg, hogy felmentek. Ahogy a fotóikat elnéztem, tényleg megérte felmászni a dombtetőre! Ezen a második estén már éreztem, hogy kezdenek oldódni a srácok…
Hívtak bennünket is az étterembe, de Tibi Bácsival mi megint jobbnak láttuk a hajónál maradni, és csendes iszogatás közepette rendbe rakni a yachtot: eltakarítani a csapat után a kuplerájt, a szertehagyott holmikat bedobálni a szobáikba, a külső fedélzeten pedig szépen, szabályosan elrendezni a köteleket, amelyeket csak vitorlázás közben használtunk, valamint ellenőrizni, feszíteni vagy éppen lazítani a kikötésnél használt köteleket. Egy hajón – akárcsak egy családi háznál – mindig van tennivaló, ha más nem, hát letakarítani a fedélzetet, amit itt, a szigeteken, csakis tengervízzel szabad. Ugyancsak fontos feladat a kapitány és az első tiszt torkának locsolgatása, amit viszont kifejezetten Nem ajánlatos vízzel megvalósítani – sem édesvízzel, sem tengervízzel… :)) Emlékszem, Tibi Bácsi erre az útra is elhozta kedvenc Leonard Cohen lemezét, s azt hallgattuk, hála legyen a hajó nagyszerű akusztikájú berendezésének…
Reggel nem kellett túl korán kelni, nem is tudtak volna Milliomosék, miután előző este éjfélig mulattak az étteremben, s eléggé bekarcolva másztak vissza a hajóra. Hát, Istenem, elvégre nyaralni jöttek, hadd engedjék el magukat. Délelőtt tíz tájban hagytuk el Piskerát, s az indulással kapcsolatos teendőket (kötelek kezelése, stb.) most már egészen profi módon hajtotta végre a „legénység”, akik közül, mint egész idő alatt, most is Barbie volt a legaktívabb és leginkább használható matróz. Az úti cél most már a bázis-kikötő, Biograd volt, mivel másnap a srácoknak már indulniuk kellett vissza Budapestre. Útvonalunk egy része továbbra is a Kornátok mellett vezetett, nem kevésbé látványos szikla-falakkal, mint előző nap, aztán a sziget-csoport déli csücskénél befordultunk észak-nyugat felé, Pasman sziget déli része irányába, onnan pedig, továbbra is ezt az irányt tartva, a végállomás: Biograd na Moru. Szép hosszú útvonal, viszont a Kornátok déli részénél jó szelet fogtunk, onnan nagyszerű tempóban, 10-12 csomóval vágtattunk majdnem végig. A csaknem egész napos vitorlázás fantasztikus élményt nyújtott az utasoknak, annál nagyobbat már csak Tibi Bácsinak meg nekem, de hát mi nem azért voltunk ott, hogy élvezkedjünk, hanem hogy dolgozzunk, ugyebár.
Este 6 tájban, amikor megérkeztünk, annyira tele volt a kikötő, hogy eleinte úgy tűnt, nem is lesz helyünk. Addig köröztem, amíg fel nem fedeztem egy – rendkívül szűk – állást valahol egészen bent, a belső móló legbelső végénél. Igazság szerint ilyenkor, ha befut egy hajó, főleg olyan, amelynek ez a kikötő a bázisa, illene kint állnia a mólón egy kikötő-mesternek (én csak „marinero”-nak hívom őket), és integetni, hogy „ide álljál, öcsém, itt van hely”, és persze segíteni a kikötésnél. Nos, a kikötői személyzetnek aznap este nyoma sem volt, még jó, hogy az elején kiképeztem a csapatot arra, hogy ha nincs marinero, valakinek ki kell ugrania, és elvégezni az ő feladatát is. Előbb azonban még be kellett állni erre a hihetetlenül szűk helyre, azzal a tényleg hatalmas hajóval! Utasaim jópofaságból fogadásokat kötöttek, hogy tudniillik első nekifutásra hétszentség, hogy nem tudok beállni. Hát, akik ellenem fogadtak, elvesztették, mert elsőre sikerült, méghozzá tökéletesen (nem mindig megy ez így!), igaz, az orrsugár-kormány segítségére is szükségem volt, de hát egy ekkora hajónál ez szinte természetes. Milliomosék egyike külön pezsgőt bontott, és gratulált, majd bevallotta: nem hitte volna, hogy meg tudom csinálni, ekkora hajóval, ilyen szűk helyen. Én meg cserébe megdicsértem a csapatot, mert tényleg nagyon ügyesen tették a dolgukat a kikötésnél. Mondtam is nekik: ha még néhány napot maradnak, tisztára profik lehetnének…
Hálából ők meg meghívtak vacsorára, hű fedélzetmesteremmel együtt, s ezúttal kifejezetten ragaszkodtak ahhoz, hogy a meghívást el is fogadjuk! Sőt, külön megkértek arra, hogy – mint a város és a kikötő szakavatott ismerője – magam válasszam ki a búcsú-vacsora helyszínét. Elvittem hát őket Guste éttermébe, amely pont a kikötő mögött helyezkedik el, tehát meglehet, hogy száz métert is kellett gyalogolni a hajótól a szóban forgó kerthelyiség megfelelő asztaláig. Guste, a tulaj enyhén szólva is jó haverom, már a délszláv háború idején is jártam hozzá, pedig annak már tizennyolc éve vége. A főnök haverjának pedig a személyzet is haverja, tehát a kiszolgálással nekem ezen a helyen sem lehet gondom. A kis csapat (mármint Milliomosék) érdekében még szóltam is a jó öreg Guste Bácsinak, hogy ezúttal lehetőleg még „a szokásosnál is jobban” figyeljenek a minőségre, és a számlázásnál mellőzzék a vastagabb ceruzát…
Miután vendégeink kifejezetten erre kértek, nem voltam szégyenlős a rendelésnél, s a megunhatatlan, örök kedvenceimet rendeltem:
-aperitifnek: travarica (fűpálinka)
-előételnek: dalmát sonka olajbogyóval + polip-saláta fokhagymás, citromos, petrezselymes öntettel
-főételnek: grillezett hal-tál, szintén fokhagymás, citromos, emellett rozmaringos ízesítésű olajban
-utóételnek: válogatás dalmát sajtokból
-ital: mérhetetlen mennyiségű dalmát fehérbor, főszerepben a Malvazija, és a Grasevina névre hallgató remekművek
-stb.
(És akkor még nem is kértem a másik nagy kedvencemet: csevapot, vagy a hasonló, darált vegyes húsokból készülő pljeskavicát… De hát egyszerre nem lehet mindent…)
Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: nagyon jót ettünk és meglehetősen jól éreztük magunkat. Az utolsó estére a társaság teljesen feloldódott, így azt is elmesélték, hogy eleinte kifejezetten tartottak tőlem, mivel első este kissé lebasztam őket, hogy az érkezés megünneplése ürügyén olyannyira kivetkőztek magukból. Aztán, amint egyre inkább látták, hogy „a kapitány tudja, mit csinál”, gyorsan nőtt a bizalom és a szimpátia, amelynek betetőzése, szinte csúcspontja lett az utolsó esti beállás a kikötőbe, a szerintük „lehetetlen” körülmények között. Csapatunk tagjai még ott, a vacsora-asztalnál biztosítottak arról, hogy hajón ilyen jól még nem érezték magukat, és biztosan jönnek még vitorlázni az Adriára, s ha már jönnek, hát megint hozzánk. Tudtam én ennek az ígérgetésnek az értékét akkor is, azóta is – de jólesett, ezt hiába is tagadnám. Aztán a fiatalok kérték a számlát, és akkor jött a meglepetés…
A kissé molett hölgy, aki az egész túrát megrendelte nálam annak idején – nevezzük Marikának – volt a társaságban a pénztáros. Nyilván úgy működtek, hogy mindig ő fizetett, és másnap elosztotta az előző napi költségeket, a csapat tagjai pedig odaadták neki a részüket. Vagy pedig fordítva: előre adtak neki egy nagyobb összeget, amiből ő gazdálkodott, majd a végén elszámolt velük. Nem firtattam, nem is ez volt az érdekes, hanem az utolsó esti számla. Mint mondtam, nem voltam szégyenlős a rendelésnél, ahogyan hű fedélzetmesterem sem – ám ő főleg a boros kancsók gyűjtésében jeleskedett. Viszont azt is említettem, hogy az elején szóltam az öreg Guste Bácsinak: ezúttal tekintse az egész, 12 fős csapatot havernak, már ami a számlát illeti. Ehhez képest, amikor letette a végösszeget tartalmazó cédulát Marika elé, a hölgynek megállt a kezében az „utóitalt”, azaz valamilyen jóféle likőrt tartalmazó pohár („a ház ajándéka”). Marika bágyadtan, s bátortalanul megkért, hogy segítsek tolmácsolni, mondván, hogy nem érti a számlát… Már éppen készültem, hogy pofán vágom Guste Bácsit, vagy minimum szétrúgom a seggét, ha már egyszer kifejezetten megkértem, hogy ne pont az én vendégeimet húzza le… Aztán kézbe vettem a számlát, és lassan kezdtem megérteni mindent. A végösszeg kb. 4 ezer Kuna volt, ami nagyjából 80 ezer forintnak felelt meg –12 főre, étellel és itallal, mindennel együtt. Márpedig az itallal senki nem spórolt! Nagyon nem! Szóval, mindent összevetve: az összeg nem volt sok, sőt!
Mint kiderült: Marikának sem az volt a baja, hogy sok, hanem azt nem értette, hogy „csak ennyi”. Az előző két estén ugyanis, (azaz Zut szigetén, és Piskera kikötőjében) kb. ennek az összegnek a dupláját (!!!) fizették egy-egy vacsoráért, és nem 12 főre, hanem 10-re, valamint kb. fele ennyi fogyasztásra. Marika tehát azt akarta tudni, hogy biztosan „csak” ennyi a számla, s miután Guste meg én meggyőztük, hogy ennyi és nem több – a csaj konkrétan sírva fakadt, és nem győzött hálálkodni nekem. A csapat férfi tagjai meg azt találták mondani, hogy nélkülem többet nem mennek el vacsorázni az Adrián, mert ha velem vannak, nem fogják őket ilyen rútul átbaszni. Nem mintha szegények lennének, de azért mégsem óhajtanak napi százezreket kihajigálni az ablakon.
Az emlékezetes vacsorát követő reggel már nem túl jó hangulatban telt. Milliomoséknak haza kellett indulni, és ehhez nem volt sok kedvük. Maradtak volna még, ezt el is mondták párszor, s igen érdekes volt látnom, hogyan alakult át öt kő-gazdag házaspár igazi csapattá a hajón… Elbúcsúztak hát, és elhúztak haza – nekünk meg otthagytak két jelentős problémát.
Az egyik ilyen probléma az volt, hogy – bármilyen erős huzattal rendelkezett a társaság – az egyik (200 literes!) hűtő még mindig tele volt alkohollal, s ezt nem voltak hajlandók hazavinni. Azt mondták, hálájuk jeléül reánk hagyományozzák. Mielőtt bárki röhögni kezdene, hogy „jaj, mekkora probléma ez!”, sietve leszögezem, hogy tényleg az, hiszen a hajó-leadás napján a kapitánynak is el kell hagynia a hajót, és akkor hová viszi a cuccot? Szerencsére nekem aznap délután indult a másik hajóm, abba át tudtuk hurcolni, de kettőknek vagy háromszor kellett fordulnunk, és a másik hajó a kikötő másik végében, ráadásul ezer fok meleg, szóval megszívtuk kissé Tibi Bácsival…
A másik problémát egy eldugult klotyó jelentette. Nem tudom, ki előtt mennyire ismert, hogy az ilyen – motoros vagy vitorlás – yachtokon pumpával működik a WC, amit csakis a kikötőn kívül szabad használni. Magyarán: a hajón mindenkinek „pumpálnia” kell, a leggazdagabbaknak is, és többnyire kézzel. Alapvetően nincs ezzel semmi gond, ha az utas rendesen megtanulja a módszert, vagyis a pumpa használatát. A személyzetnek általában az első dolga, hogy bemutatja ezt a meglehetősen egyszerű eljárást, vannak azonban vendégek, akiknek a klozet használata túl bonyolult… Így aztán a jó öreg toalett néha hajlamos eldugulni, s ezt nekünk is sikerült kifogni a hajó 5 mosdója közül az egyikben. Az effajta problémát kétféle módon lehet orvosolni: vagy megkérjük szépen a hajót üzemeltető charter-cég karbantartóját, hogy hárítsa már el a dugulást, amit ő (nem annyira készségesen) meg is tesz, mindössze 150 euróért, azaz 45 ezer forintért – vagy pedig megtesszük magunk, ha nem akarunk erre ennyit költeni… Mi nem akartunk, hát megtettük magunk.
Előkaptam hát a hűtőből egy üveg pezsgőt, merthogy „ha már szart kell pucolni, akkor adjuk meg a módját”, meg a hajó készletéből a megfelelő célszerszámokat, majd a negyvenfokos, rekkenő hőségben izzadva, mint állat, nekiálltam „dugulást elhárítani”, jobb kezemben fogóval, bal kezemben meg kristály pezsgőspohárral… Tibi Bácsi pedig fotó-sorozatot készített az eseményekről, mert olyant ő még nem látott, hogy a kapitány szart pucol, és közben, védőital gyanánt, Hungária Extra Dry pezsgőt iszik…
-0-