Hát, ezt bizony megszívtuk, ha a kárpát-medencei magyar szupremáciából indulunk ki.
Akkor is megszívtuk, ha az elszakított területek egyes részein egy tömbben élő magyarok számából indulunk ki.
Ha viszont a nemzetek önrendelkezési jogát tekintjük irányadónak, akkor csak a demarkációs hibákat – neadjisten egyes nemzetek mohóságából eredő igazságtalanságokat róhatjuk fel az első világháborút lezáró békeszerződés megalkotóinak.
Nem egyszerű ezeket a dolgokat megérteni, hiszen a mai magyar állam és a Magyar Királyság úgy viszonyul egymáshoz, mint Julcsa az ötödik gyermekéhez, mely kissé ütődötten született, semmit nem akar megérteni az őt körülvevő világból, állandóan hisztériázik és toporzékol, mindenkibe beleköt és a nevetségességig elégedett önmagával.
Álmaiban pedig állandóan Európa urának képzeli magát, aki szerinte a kalandozásaival hőstetteket hajtott végre, de az álmot elővigyázatosan azért nem álmodja végig, mert akkor szembetalálkozna talán az Augsburgból kiszúrt szemmel, levágott orral és fülekkel, levágott kezekkel hazafelé botorkáló gyászmagyarokkal, az ilyen álmok pedig nekünk nem kellenek.
Nekünk dicsőséges álmok kellenek, gyönyörűen sminkelt múlt, hős vezérek, trombitaszó, lobogók csattogása, kard ki kard, önáltatás, önsajnálat és a realitások messzehessegetése.
Vagy, ha az éppen nem jut, akkor meg kell merítkeztünk a bánat és bú feneketlen mély kútjában, balsorssal, mely régen tép, melyben nekünk semmi részünk nincs, ránk a sors az áldozat szerepét osztotta, gyászfátyollal, könnyel, árvalányhajas temetővel.
Na, ez utóbbihoz remek díszlet Trianon, melyen lehet bánatosan sajnálkozni, dühödten verni az asztalt, bosszút forralni, bús nótákat énekelni mint példáukl a nemzetiségi problémák iránti mély fogékonyságról tanúskodó dalt, hogy aszongya:
„De majd egyszer nagy ünnep lesz minálunk,
Mi Erdélyben olyan murit csinálunk, hogy
Minden escut, Tatarescut, Titulescut, Tolvajescut
Puliszkástól, mindenestől kivágunk!”
Majd bánatosan nézünk poharunkba, szittyósra isszuk magunkat, és értetlenkedünk, hogy a sok buta, primitív oláh miért is nem szeret minket.
Egy régi mániám, tankkal végigmenni Románián, ugye…
Meg, hogy elmondjuk északi szomszédainknak a versikét: Sztrapacska nem étel, tótocska nem ember, és mégsem szeret bennünket valamiért.
Miért?
Ki tudja?
Mindenesetre nem akarjuk elhinni, hogy nem minden szlovák tud magyarul, és a rendőr nem magyarságunk, hanem a városban abszolvált száznegyven miatt bírságol meg bennünket.
Volt harminc évünk, amikor hallgattunk Trianonról, és akkor viselkedtünk helyesen.
Ha valaki ránéz a Teleki Pál féle etnikai térképre, akkor csodálkozva tapasztalhatja, hogy a mai államhatárok és az etnikai határok nagyrészt egybeesnek, pedig ez a térkép nem mai darab, 1910-ben készítette a kommunistának nemigen mondható gróf, aki szerencsétlenségére beleártotta magát a politikába.
Ha egy ugyanilyen mai térképet megnézünk, még markánsabban mutatkozik meg a helyzet – ki lettünk népesedve hajdani területeinkről.
Mikor harcok dúltak Koszovóért és a magyar jobboldal buzgón drukkolt az albánoknak, akkor tulajdonképpen azt szemlélhette közelnézetből a szerbeket tanulmányozva, hogy mi történt velünk Erdélyben, de persze ezt nem vette észre a sok nagyeszű.
Pedig a szerb nemzet bölcsője hajdan valahol Koszovóban ringott, és nekik ugyanolyan szívükhöz nőtt terület ez, mint nekünk Erdély.
Talán a sok könnyhullatás meg tizenötmillió magyarozás helyett meg lehetne tanítani a mai fiataloknak, hogy a Magyar Királyság nem volt nemzetállam.
A Zrínyi család, a Frangepánok horvátok, de magyar főurak voltak, csakúgy, mint a bizonytalan származású Hunyadi János, akiről talán csak az biztos, hogy nem volt magyar nemzetiségű.
A Magyar Királyság területén sok nép élt, saját nyelvvel, kultúrával, hagyományokkal, akiket egyetlen dolog, az uralkodó személye kötött össze, ha akarták, ha nem.
Persze a XIX. században megerősödő nemzeti törekvések ezeket a népcsoportokat törvényszerűen elválasztották egymástól, elválasztották a magyarságtól is.
Nem kellett volna ettől még az országot szétszabdalni, de a magyar uralkodó osztály annyira sikeresen utáltatta meg magát és magával együtt a magyarságot is, hogy amikor először reális esély kínálkozott saját nemzetállamuk megalapítására, eszük ágában sem volt semmiféle államszövetségre lépni velünk, hanyatt-homlok menekültek az őket emberszámba sem igen vevő magyar állam kötelékéből az önállóság felé.
És hát innen a többi dolog már szinte törvényszerűen következett be, az új államoknak meg kellett határozniuk saját magukat, ezt valakikkel szemben szokták tenni és erre ugyan ki lett volna alkalmasabb, mint a magyarok?
Mi innentől kezdve nem vagyunk magyarok, mi oláhok, szerbek, horvátok, tótok vagyunk, és érünk mi is annyit, ha nem többet, mint volt elnyomóink, a magyarok.
A nemzeti törekvésekre aztán mi rendre rossz válaszokat adtunk és adunk mind a mai napig, többnyire kocsmai, hőbörgős stílusban..
Nem vagyunk túl népszerűek a szomszédságban semerre, de fejlődünk, lassan már egész Európa szomszédunkként viselkedik.
A nép persze – hacsak nem hergelik másik nép ellen – remekül elél más nemzetiségű szomszédjával, normális időkben együtt kvaterkáznak, keresztbe-kasul házasodnak, gyerekeket csinálnak, beszélgetnek, barátkoznak vagy ellenségeskednek, de nem etnikai alapon, hanem csak úgy, a hétköznapi ellenszenv vagy rokonszenv alapján.
Ha a politika békén hagyja őket.
Ha nem, akkor időnként meghülyülnek, olyankor dorongokkal ütik egymást, szelíd emberek szemét kiverik, és hülyeségeket óbégatnak.
Mikor lehetőségünk támadt csatlakozni Európához, az optimista idealisták azt képzelték, hogy itt a lehetőség átlépni Trianon problémáján, hiszen Európa egységes lesz területileg a régiók Európája, gazdaságilag egységes piac, melyet a kultúrák sokszínűsége fog csodálatossá tenni - de tévedtek.
Mindig jönnek idióták, akik azt képzelik, hogy vissza lehet és kell forgatni a történelem kerekét, és ezért a turulbanszületettek - akik egyébként svábok, kunok, bunyevácok, turmixok meg cigányok - mindent meg is tesznek.
Ebbe emberek százezrei szoktak belehalni.
Kár lenne értünk…
:O)))