A svábok bejövetele

(Hommage á Botzheim Ádám aki első Botzheimként érkezett Vörösvárra 1737-ben)

Mielőtt rátérnénk a címbeli témára fontos, hogy elöljáróban az ahhoz vezető útról essék néhány szó.

Legelébb a településünk nevével kapcsolatosan tártam városunk közvéleménye elé azt a tanulmányomat, amelyik nevünk eredetével kapcsolatban mutattam ki, csupán a logika felhasználásával - no és némi utánolvasás eredményeként-, hogy kicsit szimpla az az elképzelés, hogy jöttek a törökök és építettek itt egy várat, amit bekentek vörös agyaggal, amit azután „Vörösvár”-nak hívtak.

Ráadásul semmi új kutatást nem igényelt ez a felismerés, csupán azokat az információkat használtam, amit helytörténész elődeim is ismertek, sőt e téma éppen általuk vált ismertté számomra.

(http://istvan.botzheim.hu/blog/?p=952)http://www.pilisvorosvar.hu/pilisvorosvar-tortenete-a-vorosvari-varak-tortenete-hipotezis-144.php

Aztán egy ostoba gyakorlat, - a Hősök Napja-i koszorúzás a német és oroszkatonák sírjainál ütötte ki a biztosítékot nálam.

http://istvan.botzheim.hu/blog/?p=149

Voltegy pillanat midőn azt éreztem, hogy meg kell támogatnom a polgármestert a szemétszállítás vállalkozójával kapcsolatos vitájában.

http://istvan.botzheim.hu/blog/?p=165

Legutóbb egy sokakat érintő témában, a vörösvári németek elűzetésének elmaradásáról mertem elmondani, azt hogy nem egy ostoba legendának, kell hinnünk miszerint a nem létező bányának kellett volna a sváb paraszt, aki nem értett a bányászathoz. Ezzel szemben nagy a valószínűsége annak, hogy egy becsületes, zsidó származású, kommunista földinknek, - akit a falu taníttatott es támogatott a tanulásban- köszönhetjük egy egész falut megmentését a marhavagonok élményétől, az elűzetéstől, gyökereik kiszakításától, életük, valójuk megnyomorításától.Ö a mi megmentésünkkel foglalkozott miközben hit- és elvtársai az elvesztett véres háborút követő ószövetségi bosszúmegvalósításán munkálkodtak. http://www.facebook.com/notes/istv%C3%A1n-botzheim/m%C3%A1soknak-is-tetszik/4716207379523

Mostszintén a helyi németséggel kapcsolatos ünnepségeken felszólaló miniszter hozzászólásában találtam igazítani valót.

Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter azalábbit találta mondani a solymári ünnepségen:„Die Ulmer Schachtel war einFloss, die alles mitgebracht hat, was den Deutschen damals in Württemberg undin Bayern wichtig war (sogar Mäuse sind mitgefahren – sagt die Legende –, weildie Mäuse in Ungarn doch nicht so kräftig waren). Darum ist die Ulmer Schachtelein Symbol für uns, damit wir erinnern können, woher wir gekommen sind undwohin wir gehen. Diese kleine Erinnerungsfeier ist auch eine Ulmer Schachtel:ist alles drin an Leiden und an Glück, was das Schicksal der Ungarndeutschenbetrifft. Ich wünsche Ihnen, dass Sie diese Ulmer Schachtel in Ihren Herzen undin Ihrer Kultur weiterhin bewahren.”

Azaz magyarul: „Az Ulmer Schachtel egy olyan tutaj volt, amely mindent magávalhozott, ami akkoriban a württembergi és bajor németek számára fontos volt…”

A szépen kapcsolt hasonlat és a nemesen gondolt szófűzes ellenére sem hagyott nyugtot a két különböző úszó jármű szerepe őseink új honfoglalásában.

Micsoda, horgadt fel bennem az indulat Ulmer Schachtel és tutaj, micsoda szamárság!

Nekiláttam a kutatásnak, és az újkori népvándorlás úszó közlekedési alkalmatosságainak megismerésén túl olyan világot ismertem meg, aminek eredménye számomra egyteljesen új történelmi távlatot nyitott őseink exodusáról, jelleméről, szenvedéseiről, és végül meggyökerezéséről az új magyar hazájukban.

Kik is választották az elvándorlást?

Az eddigi sematikus elképzelés, és a legendárium ellentéteként rögzítettem magamban a 18. sz.-i hatalmas népvándorlásról kibontakozott képet, amely következtében Vörösváron is megjelentek  a dunai németek, azaz őseink.

A legendárium megengedi, hogy az útra keltek mindenféle népség volt, alkalmanként kalandorok is érkeztek a telepesekkel.

Ezzel szemben ez az exodus nagyon is szervezett, sőt irányított betelepítés volt a 150 éves oszmán török birodalom eltakarodása után Európának elnéptelenedett déli régióiból.

HómanBálint írja:„Míg a törökkorszakban a „puszta”, a „Heide” általában Budától délre kezdődött, a Duna ésTisza mindkét partján levonulva, egész a régi országhatárig, addig már a törökkorszak végső évtizedében Magyaróvártól és Győrtől keletre és délre is alig vanemberi lakás. Még török basa székel Budavárában, mikor az angol utazó1669–70-ben Bécstől Belgrádig 400 mérföldön folytonos, meg nem szűnő pusztán átutazik, melyet csak itt-ott szakít meg cserje vagy silány erdő, az egész vidékmár őreá is tó vagy tenger benyomását teszi, főként amikor nyitott szekeremérföldeken át úttalan sötétzöld füves talajon száguld vele. Savoyai Eugén semigen túlzott, ő különben is hadjárataiból jól ismerte a Duna–Tisza közét, mikor1717-ben egy angol ladyt azzal akart lebeszélni a Magyarországon át valóutazásról, hogy Buda és Eszék között egyetlen házat sem fog találni.”

Tehát a magyar föld benépesítését célzókolonizáció, mely csak a hugenotta-tömegek költözésének befejeztével indultmeg, aminthogy az elpusztult földön elsősorban mezőgazdasági termelőnépre voltszükség.

Ilyent akkor leginkább a Rajna mindkétpartja szolgáltathatott, melyet a Saarvidéktől Hessenig és Frankenig XIV. Lajosrablóhadjáratai és a spanyol örökösödési hadjárat évtizedeken át pusztítottak,úgyhogy ott a lakosság szegénysége nem sokban különbözött a harmincéves háborúokozta nyomortól. Erre a fegyverzajtól megfélemlített népességre súlyosannehezedett a sok kis egyházi és világi uralkodó, territoriális fejedelemhatalma. Emellett a badeni alemann, württembergi „sváb” területeken aparasztbirtokon egyetlen fiú, a legifjabb örökölt, ami a XVIII. század békésebbviszonyaival beköszöntő nagyobb szaporaság mellett rendkívül megnövelte akivándorlásra kész elemek számát. Ezeken a vidékeken nem hangzott el hiába III.Károlynak és a magyar földesuraknak hívó szózata.”

Hóman Bálint mellékelt térképe jólmutatja a török majd százötven éves uralma után kiürült lepusztult Duna vidék eltűnt falvait, és a megritkult településsűrűséget.

Mindenekelőtt érdemes feleleveníteni, hogy őseink – kevés kivételtől eltekintve- jobbágyok voltak.

Tehát, sok tekintetben függtek - jogi- és gazdasági értelemben -gazdájuktól, a helyi földesúrtól. Neki tartoztak a szokásos robottal és terményeikből, munkavégzési potenciáljukból származó leadással. Ebbőlkövetkezik, hogy távozásuk, a földesúr bevételeiből hiányzott, tehát azt megkellett váltani, ez volt a manumissió. (a kivándorolni szándékozó váltságdíja,aminek fejében korábbi ura elbocsátotta. manumissiot kértek a 18. sz: németek-tőlMagyarországra telepedőktől is.)

Azérkezőkről idézzünk Hóman Bálinttól:

„A telepítőmunkában tehát, a számában iserősen megfogyatkozott nemesség alig vehetett részt, annál inkább anagybirtokos-osztály és többé-kevésbbé átgondolt terv szerint az állam, azaz akirály. Leszámítva a temesi bánság és a határőrvidékek területét, az országelpusztult vidékeit legnagyobbrészt a nagybirtokosok s főként a főuraktelepítették be, úgy, hogy a benépesítés érdemeit, legalább a XVIII. század elsőfelében, nekik kell betudnunk. Érthető, hogy lakatlan, sőt a vadvizek, szikesterületek, homokbuckák miatt egyáltalán lakhatatlan földjeikre embereketakartak hozni, mert az akkori gazdasági rendben egyedül a földművelő jobbágytólvárhattak birtokaik után jövedelmet s az is érthető, hogy ebbeli törekvéseikélénk ellenzésre találtak azon vármegyékben, hol a török hódoltság meghagyta ajobbágyfalvakat s ahonnan tehát belső telepítés útján egyedül lehetett volna azAlföldre és a Dunántúlra magyar, tót vagy német jobbágyot átültetni. Az újterületek birtokosai és a régi, királyságbeli vármegyék urai közt teháttermészetes érdekellentét állott fenn s ez utóbbiakhoz, a telepítésellenesekheztartozott az egész köznemesség is, melynek ugyancsak érdeke volt, hogy néhánymegmaradt jobbágya birtokán maradjon és azt továbbra is megművelje. Ez azellentét is egyik indoka annak, hogy egységes telepítési terv nem jött létre ésa benépesítés egyes urak saját jószántából ment végbe.”

Mert leszámítva néhány korai morvaországiés ausztriai hullámot, mely inkább csak szökött jobbágyokból állhatott és abetelepített népességben semmi nyomott nem hagyott maga után, ezek a birodalmijobbágyok sem maguktól, nem hivatlanul jöttek, nem is jöhettek így, mertföldesuruk el sem engedte volna őket. Áttelepítésüket minden esetbenhosszadalmas tárgyalás előzte meg. Hogy magyarországi földesurak egyáltalábansikerrel fordulhassanak a német fejedelmekhez és birtokosokhoz, ehhez szükségesvolt a császár előzetes közbenjárása. Valóban tudomásunk van III. Károly többleveléről, melyekben különböző fejedelmektől, így a hessen-darmstadti, ahessen-casseli landgrafoktól, a mainzi érsektől engedélyt kér, hogy a törökháborúkban az „ősi ellenség” kiűzése közben elpusztult Magyarországot, a„kereszténység e védbástyáját”, németekkel népesíthesse be. Ilyen császárikérések érkeztek az egyes birodalmi kerületekhez is, s amennyiben ott nemtámadt nehézség, csakhamar megjelentek a császári „telepítési biztos”(Populations-Kommissär) emberei, – vagy pedig egyes magyar urak verbuválói – azillető falvakban, akik nem egyszer plakátszerű nyomtatott röplapokon próbáltáka népet kivándorlásra csábítani, ígérve nekik szabad utazást a Dunán,egészséges, friss vízben bővelkedő, termékeny földet, annyi szántót, rétet, szőlőt,erdőhasználatot, amennyit még „a leggazdagabb paraszt is alig élvezNémetországban”, s ami a legfőbb: 200 forintért kész házat, szekeret, ekét,boronát, négy ökröt, két lovat, négy tehenet, három borjút, két tenyész-sertéstés az első termésig teljes élelmet kapnak. Bár természetesen az ilyenígéreteket különösen III. Károly korában nem mindig tartották meg, mégisérthető, miért tulajdonítja Károlyi Sándor az impopulatio lassú előhaladásáttöbbek közt annak is, hogy „az földesurak az költséget sajnálják”. Még akkoris, ha, mint nem egyszer, Pestig magok költségén jöttek le a telepesek,letelepítésük és élhető állapotba helyezésük nemcsak folytonos gondot, hanemhatalmas pénzbeli és természetbeli befektetéseket is kívánt a földesúrtól,úgyhogy nagyobbszabású telepítés erős gazdasági és kereskedelmi érzék nélkül elsem képzelhető

Nagyobb tömegekben,rendezettebb viszonyok között csak a század huszas éveiben indult meg atelepítés. Úgy látszik, a békés viszonyok beköszöntése első hírére, mindjárt aszatmári béke után III. Károlynak a sváb kerület katholikus rendjeihez intézettfelhívására, több ezernyi ember jött be e távoli vidékekről, akiknekviszontagságai úgy nálunk, mint hazájukban élénk emlékezetben maradtak. Ezeklehettek az első „svábok”, akiknek neve azután átszállott minden más XVIII.századbeli német telepesre Kétségtelen, hogy az akkor még a török korszakhatása alatt elvadult magyar föld sok veszedelmet rejtett a jövevények számára,akiknek előbb hozzá kellett szokniok a mocsaras, lázakat termelő éghajlathoz, samíg ez megtörtént, az első, beköltöző nemzedéknek tetemes hányada betegedettmeg és pusztult el.

Ezen első rossztapasztalatok tanulságaira terelődött a telepítés szabályozottabb mederbe.Minél nagyobb volt a magyarországi kereslet új telepesek iránt, annál inkábbmeggondolták a német földesurak, eleresszék-e saját munkaerőiket, s ezt csakakkor voltak hajlandók megtenni, ha abból maguknak is hasznuk akadt. Mígeleinte gyakran eltekintettek a császár kérésére az ú. n. manumissio, az elbocsátásiilleték lefizetésétől, ezt utóbb rendesen megkövetelték távozó jobbágyaiktól,úgyhogy egészen szegény emberek annál kevésbé jöhettek el, mert az itteniberendezkedésre is kellett, hogy ha nem is császári pátensekben megkövetelt200, de legalább 60–80–120 forintja legyen egy-egy új telepesnek.

Ily módon gyorsanemelkedett a bevándorlók színvonala, rendes, dolgos emberek jöttek be, akik, haotthon korábban iparosok voltak is, gyorsan beletanultak a hazai mezőgazdaságbaés főként szorgalmukkal jó nevet szereztek maguknak. Ami viszont a földesurakatújabb német telepítésekre ösztönözte.

Így keletkeztek az akkori vármegyei területena német falvak százai, melyek egymással a földbirtokviszonyoktól megszabottösszefüggésben vannak: egy-egy földesúr természetesen csak a saját földjeirehozott telepeseket, s a szomszédos falakba a másik földesúr már magyar, tótvagy rác telepeseket helyezett el.

Innen érthető a hazainémet telepek szakadozottsága, tarkasága, mely minden időkre lehetetlennéteszi, hogy ez a bevándorlott németség mint nemzeti kisebbség, a többi hazainemzetiség mintájára, területileg körülhatárolt autonómia után áhítozzék.

Maga a bevándorolttömeg a nagy német nyelvterület legkülönbözőbb déli vidékeiről szűrődött össze,északnémet alig szerepel köztük, mivel III. Károly, atyjával, I. Lipóttalellentétben, csak katholikus telepedést volt hajlandó előmozdítani.

Egy-egy falu a legkülönbözőbbnémet vidékek lakóiból tevődött össze, aszerint, amint a kivándorlási biztosvagy verbunkos itt is, ott is rá tudott beszélni egy-két embert abevándorlásra. A különböző dialektussal beszélő telepesek azután ugyanazonfaluban összeszoktak egymással, s keverék német nyelv állott elő, melybenhozzáértők ma is felismerik az eredeti, németországbeli dialektusok maradványait.

Miután azonban mindegyik ily’ települési hullám megtörött és szétszóródott, régi telepesekközé más német törzsbeli újak jöttek, így állt elő az a szinte bábelidialektus-zavar, mely kétszáz év leforgása alatt, az állandó együttélésben lassankint csillapodott és tisztult olyképen, hogy a különböző moselfrank,hesseni, elzászi, sváb, keleti frank, sőt még a hazánkban régóta elterjedt bajorés osztrák dialektusok is háttérbe szorultak az ú. n. rajnai frank mögött,melyben gyökerezik hazai németségünkben legtöbb mai nyelvi sajátsága.

A német, s vele a tótés részben a rác telepítés történetét részletesen csak úgy mondhatnánk el, haminden egyes nagybirtokos ily telepítő munkájával külön foglalkozhatnánk.Ehelyett legyen elég néhány nevezetesebb telepítést megemlítenem.

A budai hegyek svábfalvai régi települések, Pilisvörösvár német lakóit 1692-ben a Majthényiek hozták be,

A nagybirtokon történt telepítés, mely különben Mária Terézia akciójával párhuzamosan és annak kimerülte után is továbbfolyt, kétségkívül sokkal olcsóbban ültette át az új gyarmatosokat. A királynő alatt a költségtöbblet az a humánus elbánás okozta,melyben ő minden egyes gyarmatosát nagyszámú rendeletével részesíteni óhajtotta.

Nemcsak, hogy minden faluban paplak és iskolaépítéséről gondoskodott, minden két falut együttesen egy sebész-felcserr ellátott el, nemcsak, hogy az új telepes falvak életéről folytonos kihallgatások,panaszok, felterjesztések által tájékoztatta magát s ha például meggyőződött arról, hogy valamely falú nedves helyen épült, az egészet áttelepítette, hanemmindezek előtt a letelepített családoknak teljesen berendezett gazdaságot adottát, sőt az első években az elhullott, eltévedt állatok helyett újakrólgondoskodott és az első termésig pontosan megállapított mennyiségű élelemmel ésvetőmaggal is ellátta őket.

Az ő példáját követteII. József s e két uralkodó oly humánus érzékkel rendelkezett e telepítésekdolgában, amilyenhez hasonlót azóta sem találunk a magyar haza népességénekelhelyezését illetőleg. Mária Terézia és II. József e téren európaiviszonylatban is a felvilágosodás felé haladó abszolutizmus legnagyobbszerűakcióját hajtották végre, példát mutatva az emberi élet és emberi sorsmegbecsülésére.

A bevándorolt németparaszt tehát megszakítás nélkül érezte az államhatalom segítő, támogató kezét,ellentétben a vármegyei területek magyar jobbágyával, kinek sorsát azállamhatalom új jóakaratától a földesúri hatalom választotta el.

A németek telepítésétközismert szorgalmuk és a territoriális fejedelmek abszolutisztikus kormányzásaalatt erősen kifejlődött fegyelmezettségük és engedelmességük tetteajánlatossá. Ők voltak a tipikus népelem, melyen a barokk-korszak nagytömegeket mozgató közigazgatása nagy és maradandó munkát végezhetett. Valóbanegy-egy községnek betelepítése ugyanoly előrelátást s a munkának ugyanolyfegyelmezettségét követelte, akár egy barokk-templom megépítése. A kamarai hivatalerre kiküldte építészeti igazgatóját, Kiss Józsefet, aki 130 paraszt és 5zsellér számára a falú tervrajzát elkészítette, mérnökei a házak helyétkimérték s az utcák és telkek helyét ekével megvonták, az építési anyagokat aházhelyekre hozatták, mire a kamarai építészeti hivatalnokok és pallérokvezetésével napszámbavett munkások megkezdték a házak építését.

Az új házakat mostszintén megszámozták s mielőtt még teljesen elkészültek volna, a könyvecskékszámai alapján kiosztották a német családfőnek, úgy, hogy az új telepesek mégmaguk is dolgoztak házukon, ami az új földhöz való ragaszkodásukatkétségtelenül emelte.

Ahol a ház már tető alatt volt, ott több család húzódottmeg, amíg mindegyiknek hajléka el nem készült. A beköltözés után mindegyikcsalád megkapta azt a fundus instructus, ami akkor az állami telepeseknekingyen járt: egy tehenet, ágyat, szalmazsákot, szőnyeget, 6 zsákot, fejszét,kapát, vasvillát, rokkát, továbbá a telkes parasztok 4 lovat vagy ehelyett 22forintot, lószerszámot és hasonló napi szükségleti tárgyakat. A falu azonnalkapott, bármily felekezetű volt a lakosság, egyelőre imaházat, míg a templomota telepesek maguk el nem készítették, s abba harangot, szószéket, oltárt,aranyozott kelyhet, keresztelőmedencét, ostyakészítővasat, keresztet kaptak ésa szükséges egyházi ruhákat, hasonlóképen még a beköltözés előtt elkészült aziskola, felszerelésével együtt és a paplak; a pap számára kivágtak egy egésztehermentes telket, a tanító számára féltelket, s addig míg a telepesek mindenadó alól mentesek voltak – II. József alatt 6–12 évig –, addig a kamaragondoskodott jövedelmükről. A község mint testület szintén kapott egy egésztelket, a falu jegyzője jelet, s a beköltözőket készen várták már az akkorimodern tűzoltóeszközök, egy hordós kocsi, két lajtorja, négy fejsze, 12 bőr- éshat favödör leszármazói.

A német telepesektehát nem tűntek el a rác, oláh, tót környék chaoszában, hanem ősi jellegükhözés szokásaikhoz híven ragaszkodva, az új Magyarország tarka etnográfiaitérképén szorgalmas lojális, aránylag művelt szigeteket alkottak, melyek amagyar lakossággal legkönnyebben harmonizálhattak akkor, ha érintkezés adódott.Keresztény vallásosságukhoz ugyanaz volt, mint a magyaroké, s ez ebben avallásilag jellegzetes korszakban sokat számított. A Kalocsától délre fekvőHajós község németjei württembergi hazájukból fából való Mária-szobrot hoztakmagukkal 1726-ban, s ez az új hazában éppen úgy búcsújárás céljává lőn,akárcsak Szűz Máriának régi magyar kegyhelyei. A német falvak külsőleg isáthasonultak a magyarokhoz, amennyiben a házépítésnél nekik is alkalmazkodniokkellett az alföldi viszonyokhoz, a kő- és fahiányhoz: a falakat éppen úgyfűzfavesszőből készült fonatban és arra tapasztott sárból, vagy pedig szalmatörekesföldből verték, mint a magyarok s a háztetőt is szalmából vagy, ahol volt,nádból, esetleg kukoricacsutkából készítették. A magyar föld kezdettől fogvaéreztette velük átalakító hatását.”

Honnan érkeztek a bevándorló telepesek?

Azoka kivándorlók, akik 17. sz végétől Ulmban a vízi járműre léptek, csomagjaikban néhány forint, egy Biblia, vagy imakönyv mellett csak a legszükségesebb holmiikat vihették magukkal. A jövőt tekintve mindenesetre mégis az észbeli,kulturális csomag bizonyult fontosabbnak, mert az a telepeseknek az újegzisztenciájuk felépítésénél iránymutatást biztosított. 

A jól bevált cselekvési minták, ismert szokások és hagyományok segítették a beilleszkedést, mint ahogy elősegítették a telepesek kulturális és nyelvi önazonosságát.

Szintén Hóman Bálinthoz fordulunk:„Földrajzi egységek csak annyiban állapíthatók meg, hogy a telepítés kezdetén még a szomszédos örökös tartományokból, Alsó-Ausztriából, Morva- és Csehországból is lehetett telepest kapni, így főként a Bakony falvaiba és az ország nyugati határszéleire; utóbb jöttek Bajorország dunai vidékéről a Vértes hegység és Pest vármegye északi részeinek németjei, majd ezen területek kimerülésével a verbuválók továbbhatoltak nyugatra, Württembergbe, Badenbe, a Schwarzwaldba ésa rajnai tartományokba; az innen jöttek azután mindinkább délre és keletre, azAlföldön és déli Dunántúlon találtak új hazát, hogy végül a legdélibb vidékek,Bácska és Bánság telepesei a legnyugatibb tartományokból, a Mosel vidékéről,Elzászból, Lotharingiából, sőt Luxemburgból, Hannoverből és francia földről  kerüljenek ide.”

Hogyan utaztak a bevándorló telepesek?

Bécs az utazás fontos csillagpontja volt, mert itt kaptak a bevándorlók útlevelet a magyar királyságba és itt fizették ki az útiköltség további részletét. Ez a momentum fontos a családjukat kutatóknak, akik Werner Hacker listáiból (tkp.feliratkozás az eredeti földesúrnál) keresték őseiket. Én megérdeklődtem, feliratkozott-e Ádám vörösvári ősapám, de a Bécsi állami archívumban nincs nyoma.

Bécsben különben is újra kellett szervezni az utat, mivel az úszó alkalmatosságok, - lett légyen az Ulmer Schachtel, vagy akár egy tutaj- eredeti rendeltetése szerint itt szétszedték, mivel a faanyagukat itt elárverezték.

A továbbutazás vagyszárazföldön kocsival történt, vagy különalku után volt lehetőség vízen tovább utazni, ha megegyeztek az úszó alkalmatosság és a személyzet tárgyában. Ilyenkor gyakorlatilag ki kellett fizetni az eredeti Ulm-i tulajdonosnak a beépített faanyag anyagárát és új személyzetet kellett bérelni.

Felix Fabri az Ulm-i krónikás említi 1488-89 évi, a Dunai Hajósokról szóló jelentésében először a "Zillen" (latinul: navicella) elnevezést. Egészen a 19. sz. végéig ezek a hajók határozták meg a hajó közlekedést a Dunán.

Ezek nagyon egyszerű felépítésű bárkák voltak, legtöbbször vörös-vagy erdei fenyőfából, elől (gyakran hátul is) hegyes orral, vagy tattal kiképezve, függőleges palánkokkalés lapos fenékkel, amely lehetővé tette a lapos kavicspadokon való kikötést.

Eredendően ezek a közel 5 m hosszú hajókat elsősorban a halászok használták, miközben a portékaszállítást az uszályokkal oldották meg.

Az uszályoknak az volt a hátránya, hogy rengeteg fára volt szükség az összeállításukhoz, valamint még, hogy ezek az óriásokon való utazás a Dunán lefele tovább tartott, mint a hajókon.

Éppen ezért egy 1542-ben történt sikertelen kísérlet után a bajor Duna vidék hajóépítő-mesterei már 1570-ben az un. "Schopper"  típuson dolgoztak, amelynek építésében szerzett tapasztalatok  tették lehetővé egy nagyobb hajótípus, a un. "Platte" (latinul: platta navis) megkonstruálását.

Ezeka hajók kezdetben 22 m hosszúak es 3 m szélesek voltak majd a 19. sz. végére érték el a 30 m hosszat és 7,5 m szélességet 200 tonnás vízkiszorításig.

Ezt a hajótípust a folyóáramlással sodrással lefelé utazva túlméretezett hosszúságú evezőkkel irányítottak, amelyeket a hajó négy sarkában helyeztek el.

A hajó közepén egy kunyhó volt az értékes rakomány számára és a hajlékként szolgált az utasoknak. Az Ulmtol Bécsig tartó utazás, az áramlási viszonyoktól függően 8-10napig is elhúzódhatott.

AzUlm-i hajómesterek megbízhatóak voltak, mivel köd, vagy a Dunán keresztbefújó szél esetén biztonságból inkább partra szálltak, így várva ki az időjárás kedvezőbbre fordulását.

Kevés kivételtől eltekintve, ezeket a hajókat csak folyásirányban való hajózáshoz használták.

A célállomáson azután a hajó faanyagát 40 - 60 forintokért az úgynevezett "Plattenschindler” - nek (platnirombolóknak, tutajszétszedőknek) gúnyolt kereskedőknek, építőfa, vagy tűzifa gyanánt, miközben egy ilyen hajó építési költsége 1830-ban 300 forintot tett ki.

Mivel ezek a hajók a szétszedhetőség miatt egyszerű felépítésűek voltak, a Necckar-menti hajósok lekicsinylően "Schachteln"-nek azaz skatulyának, doboznak csúfoltak, és mivel az Ulmi városi színekhez hasonlóan fekete fehér csíkozásúra voltak festve, így idővel az "Ulmer Schachtel", azaz Ulmi Skatulya „Ulmidoboz” név honosodott meg ennek a hajótípus elnevezéseként.

Az Ulmi hajósemberek eredménytelenül protestáltak ez ellen a lekicsinylő megnevezés ellen.

Ezeket a hajókat „Ordinari-Schiffe" hajóknak is hívták mivel 1712 óta - a telet kivéve- menetrendszerűen hetente egyszer indultak Ulmból es Regensburg, Passau, Linz érintésével Bécsbe közlekedtek, ill. tovább Budára vagy Belgrádba.

Főleg lenvásznat, és a keresett Ulmi barchert és bort szállítottak, azonban vittek játékkártyákat, ostyát, ugyanúgy, mint éti csigát, ami Ausztriában keresett ünnepi étel volt. Egy "Schachtel" e közben 200 kivándorlót is tudott szállítani fejenként 1forint 30 krajcárért.

Az Ulmi hajózás számára ünnepi csúcspontot jelentett a császári pár, I. Ferenc ésMária Therésia 1745 évben történt hajóra szállása.

A Frankfurti koronázási ünnepségekről érkezve foglalták el helyüket a csupán három héttel korábban elkészült 32 darab hajóban, hogy kényelmesebb továbbutazásuk legyen Bécsbe.

Az Ulmi Skatulyák többször kaptak jelentős szerepet a hadi csapatszállításban, igy például 1683-ban  az 5000 Sváb vidéki zsoldos  bevetése a törökök által megszállt Bécs város felszabadításában.

Azonban mindenekelőtt a 18. századdal kezdődően a Dunai németek ezreinek kivándorlásában játszottak szerepet, akik Dél-Európa, a török uralom megszűnésével elnéptelenedett vidékeinek benépesítésére lettek toborozva az első császári benépesítési pátens eredményeként, és akiket Ulmban hajóztak be a Duna menten fekvő Magyarország, Szerbia, és Románia felé.

Ezeka népek a jozefinista türelmi rendelet megjelenéséig, 1781 -ig túlnyomóan katolikusok voltak.

Az Ulm városi tanács gyanakvással figyelte az eseményeketes megtiltotta az Ulmi polgárok toborzását, és szállítását Magyarországra.

A második kivándorlási hullám 1804 es 1818 között következett be a Duna torkolatvidéket megcélozva, ahonnan azután továbbvándoroltak Bessarabiába egészen a Kaukázusig. Ez a 2500km-es nélkülözésekben gazdag és hosszú utazás számos halottat követelt, elsősorban a hajókon uralkodó katasztrofális higiéniai viszonyok miatt.

Mindösszesen 200 000 kivándorlóval számolhatunk.

Az1570-es évben sikerült az Ulmiaknak egy katolikus közvetítő, - azOchsenhausen-i eladósodott apát- segítségével a Wain uradalom erdőjogainak megvásárlása, és ezzel az Ulmi tutajosoknak és hajóépítőknek szükséges faanyag biztosítása. Hozzávetőleg 5000 tutajt továbbítottak a tutajos brigádok évente Ulmtol lefelé, amelyek egy tizede ment tovább a Duna alsó folyása felé.

Az Ulmi skatulyákat a Duna jobbpartján a az un. "Schoperplatzen" tömítőtereken építették össze, ahol ma az Edwin-Scharff ház található.

Ez a partszakasz a tömítőterekkel és egy fakereskedő térrel együtt a napóleoni határrendezés ellenére 1810 utánis Ulmi tulajdonban maradt, amit egy szerződésben 1821-ben külön megerősítettek.

A"Schopppern” a hajó fugáinak száraz, a vízben megdagadó mohával való tömítését jelentette, ami leggyakrabban az asszonyok dolga volt. Amint erről a térről egy hajót vízre bocsátottak, nekiláttak e helyen a következő építésnek.

Teháteddig az elérhető források tényei.

Összefoglalásként rögzíthetjük: mind az Ulmi Schachtel, mind a tutaj hajtóerejét a Duna sodrása adta és ebből rögtön adódóik, hogy útjaik egyirányúak tudtak csak lenni; fentről lefele.

Ebből azután következik, hogy a célállomás egyúttal az úszótestek faanyagának kereskedelmi fogadóhelye. Azaz az úszó alkotmányok, ha tudnának is felfelé közlekedni, a rendeltetésük miatt már a célállomáson kell maradniuk szétszedve a faanyag hasznosítása miatt.

Tehát elsősorban kereskedelmi teherforgalom volt a amibe elvándorló őseink utasként belecsöppentek, az eredeti üzlet tulajdonosokat  további haszonnal gazdagítva.

Majd midőn ez az újkori népvándorlási hullám majd öt évtizedes folyamata során tetőzött, a tisztán faáruforgalmat szolgáló tutajokat be kellet állítani ennek az egyre duzzadó tömegnek az elszállítására.

Mire azután ez népvándorlási hullám is csitult közel kétszázezer német telepes kezdte meg szerte Európa peremvidékein a török uralom során lepusztult vidékeken egy új, - ott meg sosem próbált telepes életet,-melynek nehézségei csak Amerika nyugati vidékeit meghódító pionírok által megélt kalandokkal vetekedtek.

Mert, amíg egy hajónak nevezhető tákolmány, legyen az Zille, platte, vagy Ulmi Schachtel legfeljebb 200-3oo kivándorlót tudott szállítani, addig napi 1500 továbbítandó család személyre duzzadt az utasforgalom. Ezek a családok minden személyes tárgyukat felpakolva a Fekete erdő vidékéről, vagy Bajorországból jöttek a hosszú továbbvezető utat biztosító Dunáig. Magukkal hozva az új életük megkezdéséhez szükséges vetőmagot, eszközeiket, lehet, hogy kecskét, birkát, lovat, szétszedett szekérnek is helyet kellett adni.

Kezdetben csak ötszáz főt befogadó nagy tutajokat állítottak össze, majd a tapasztalt rajnai tutajosok és hajóépítők ennek hírét véve ide a Dunára áttelepítették hajóépítőket és tutajosokat, akik tapasztaltak és bátrak voltak ahhoz, hogy egy tutajon akár ezer-ezeregyszáz kivándorlót juttassanak Bécsbe.

Egy Kehlheimer Plätte-nek nevezett tutajon már egy nagyobb többszobás kunyhó, vagy faház állott, amelyek egyike a kivándorlók számára nyújtott hajlékot.

Külön barakkja volt a tutaj személyzetének és a hajómesternek, aki évi bérben dolgozott és kötelessége volt Bécsből a szárazföldön kocsival visszatérni.

Két konyha állt még a hajón utazók szolgálatára a vele járó fedett tákolmányokkal, volt még öt vágóökör és néhány tehén számára, egy beálló a kivándorlók által magukkal hozott lovaknak.

A kocsikat szét kellett szerelni a kevés hely miatt.

Legalább ötszáz fizető utas kellett ahhoz, hogy a tutaj útja a tulajdonos számára kifizetődő legyen.

Mivel ennyi utazó között fegyelmet kellett tartani nem hiányzott a fogda sem a tutajon.

Hat megvasalt tetejű cölöp nyúlt ki szorosan egymás mellett a fedélzetből, láncokkal ellátva, és aki a fedélzeten megbontotta a fegyelmet vagy bizonyítottan lopott azt a hajómester addig hatástalanította ezen a módon, míg a legközelebbi bíróságnak át nem adta.

Súlyosabb büntetésnek számított a bűnösnek egy Duna szigetre, megbilincselt kézzel való kihelyezése.

Azt senki sem kérdezte, hogy ezek az intézkedések törvényesek voltak-e, mivel a bűnözés fenyegetése miatt, ez az intézkedés mindenki érdekében állt, aki életét erre a veszélyes úszó alkalmatosságra bízta.

Amidőn egy ilyen uszály a parton lézengő bámész nézők szemeláttára útnak indult a magas irányító   fedélzeten állóhajómester jelére megszólaltatott –a hajóirányításban is szerepet kapó - két trombitás jelére, a nézők „Vivát” kiáltása mellett, a hajóról, - amely odafentről, az Ulmi partokról, mint egy ünneplős kis falunak látszott,- a kivándorlók szívében a trombitaszó szívszorongató búcsúdalnak hangzott és csendesen suttogták: Adui, adui.

Rajokban érkeztek a német parasztok családjaikkal, hogy megjelenjenek a hivatal urai előtt, hogy kicseréljék útleveleiket amiket a német-római császári birodalomban kaptak, és amik csak idáig voltak érvényesek.

Bécsben kaptak új dokumenteket, amik Magyarországra voltak érvényesek, és itt kaptak  felelősség vállaló igazolást, vagy akár útlevelet. Valamint a további fejenkénti három forint útiköltséget.

Ezértaz urak a hivatalból személyesen vették számba őket mielőtt fizettek.

Minden ember nevét egy nagy listában rögzítették.

Ami együttvolt együtt is kell, hogy maradjon.

Az egy faluból, vagy grófságból valókat lehetőség szerint egy faluban telepítették le.

Arra is ügyeltek, hogy az együvé tartozók az egy ugyanazon hajóra kerüljenek, majd Budán azután egy újabb beosztás szerint az ország belsejébe is együtt kerüljenek.

Gyóntatójukként faggatták is a hivatalnokok az utazókat.

Azok a parasztok a szabályos elbocsátó levéllel és útlevéllel rendelkeztek hatéves felmentést kaptak az adók és egyéb leadnivalók alól, míg a kézművesek számára tíz év volt a kedvezmény mivel közülük kevesebben jelentkeztek kivándorlásra.

A szököttek és útlevél nélküliek számára semmi kedvezmény sem volt és útiköltséget sem kaptak, és nem volt biztosítva a biztos letelepedés sem.  Bécsben ugyan, ezek számára is megengedték a továbbutazást, azonban hivatalosan nem tudták őket figyelembe venni sem kezelni.

Bécsben ellenőrizték utoljára a kivándorlási feltételeket nevezetesen, hogy a kivándorlóknak a dokumentjeik megléte mellett, katolikusnak és házasnak kellett lennie, ha betöltötte a tizennyolc évet.

Mert Bécs volt az utolsó állomása, forgótárcsája annak a jól megszervezett népvándorlási futószalagnak, amit a tartományok parlamentje a császár és a magyar király hívása indított meg az oszmán birodalom élősködő, romboló kultúrájának összeomlása nyomán keletkezett üresség feltöltésére a határvidékeken.

Robusztus férfiak, pirospozsgás szőke asszonyok, gyermekekkel bőven megáldott családokbólállt ez az emberáradat.

Többnyire minden vagyon nélkül.

Csaka velük hozott tapasztalat, a munkaszeretet és munkabírás, fegyelmezett vallásalapú erkölcsök.

Mezőgazdasági eszközeikkel, kézi szerszámaikkal érkeztek, a lányok asszonyok hatalmas, de könnyű batyukat cipeltek a tollas ágyneműket. Teljes családok települtek le a Duna menten Budától Temesvárig lovastól a ponyvás szekérrel.

Majd új földesuraik már két év múltán elégedetten látták őket Buda, Szekszárd, Mohácsés Pécs piacain ahol most már új hazájuk, a magyar föld termését bocsátották áruba most már az ő munkájuk gyümölcseként.

A népvándorlás, és őseink vágyakozása elérte célját, az új kultúra követei már nem telepesek többé, hanem a magyar haza értékes és hűséges szolgálóivá, a korona alattvalóivá váltak.

Irodalomjegyzék

http://de.wikipedia.org/wiki/Ulmer_Schachtel

Müller-Guttenbrunn, Adam, 1852-1923 :Der groβeSchwabenzughttps://ia700305.us.archive.org/14/items/dergrosseschwab00gutgoog/dergrosseschwab00gutgoog.pdf

http://www.google.hu/search?hl=hu&tbo=p&tbm=bks&q=ulmer+schachtel

http://de.wikipedia.org/wiki/Schwabenzug

Migrationnach Ost- und Südosteuropa vom 18. bis zum Beginn des ... - 114. oldal

http://books.google.hu/books? id=nIWMVKGvS98C&pg=PA114&dq=ulmer+schachtel&hl=hu&sa=X&ei=4g86UbWyGMXFtAatioHYBQ&ved=0CDUQ6AEwAQ#v=onepage&q=ulmer%20schachtel&f=false

"DieSchiff' stehn schon bereit": Ulm und die Auswanderung nach Ungarn im 18...