Mindig ámulattal és őszinte irigységgel figyeltem azokat, akik teljesíteni tudták a 42 kilométeres maratoni távot; azokat pedig, akik ráadásul mindezt embertelen időeredménnyel tették - szégyellem, de volt, hogy - szabályosan utáltam. Persze, ez a blog és a dokumtentált felkészülés épp a sport- és a teljesítmény tiszteletéről szól, így az előbbi mondatokat nem kell feltétlenül teljesen komolyan venni. A politikai elemző Magyar Kornélia azon kevesek közé tartozik, akit nem csak emberi tulajdonságai, szakmai felkészültsége, de különleges sportteljesítménye miatt is nagyra tartok. Legutóbb az UltraBalatonon "futottam utána", Kornélia a 'Partysale' csapatával teljesítette a 212 kilométeres tókerülést; társaságuk a mi váltónk előtt ért célba. Arra kértem a Magyar Progresszív Intézet vezetőjét, hogy ossza meg ebben a blogban: milyen volt élete első maratoni távja és mit tanácsolna az olyan, hozzám hasonló futóbolondoknak, akik még a 42K előtt állnak. A Lochness-Meglesz-blog "Vendégposzt-sorozatának" első epizódja. Klikk a folytatásért...
Magyar Kornélia: Nem az utolsó maraton
Biztosan sokan kezdenénk el úgy beszámolót írni maratoni felkészülésükről, hogy „soha nem gondoltam volna, hogy le tudok futni egy maratont”. Köztünk szólva én sokáig nem is akartam. Legalább tíz évig futottam köreimet a Margit-szigeten a legnagyobb lelki békében és tagadtam, hogy valaha is többet kellene futnom 5,3 km-nél, nem is szólva a maratonról, sőt egyenesen filozófiát építettem köré, hogy erre nekem miért nincs szükségem. Aztán, ahogyan lenni szokott, a sok okoskodás egyetlen pillanat alatt veszítette el értelmét. Tavaly májusban gyanútlanul csöppentem bele aSuhanjosok szokásos vasárnapi edzésébe, ahol a minimum a két szigetkör. Ha már összejöttek. Irigyeltem őket, ahogyan könnyedén, látható erőfeszítések nélkül nyomják a kilométereket, én meg a sor végén próbáltam tartani az egyébként nem olyan veszett tempót. A végére ugyan kicsit belehaltam, de valamit meg is változtatott bennem. Ott éreztem meg, hogy miért jó futni. Hogy nem az az öröm, hogy végre megállhatok. Hogy ehelyett mi, arról vagy coelhosan közhelyeset tudnék csak mondani (az út maga) vagy komoly biokémiai fejtegetésbe kellene fogni, amely viszont közelről sem tisztem. Egy biztos: valójában akkor kezdtem el futni. 
Az első két szigetkört gyorsan követte egy balatoni 14K, majd az első félmaratoni táv a Normafánál. Ekkor persze még nem tudtam, hogy békaemberekkel fogok találkozni, sem azt, hogy kereken négy hónappal később lefutom a maratont. Talán pont ez volt a kulcs: nem egy absztrakt cél érdekében futottam majdnem minden nap, nem csak egyetlen dátumot láttam a szemem előtt lebegni, ameddig összeszorított fogakkal kell darálni a kilométereket, aztán össze lehet esni. Azért futottam, mert hallatlanul felvillanyozott az érzés a tizedik kilométer környékén, hogy én ezt bármeddig tudnám csinálni. Augusztus végén már annyira erős volt ez a gondolat, hogy egy nap Forrest Gump-ként keltem fel Balatonföldváron és közöltem a családommal, hogy én most elmegyek futni, és egyszer majd telefonálok valahonnan, hogy hova kellene értem jönni. (Az úgy nem lett volna poén, hogy valameddig elfutok és onnan vissza, mert akkor lehatároltam volna magam, hogy mennyi lesz a vége.) Alsóbélatelepig jutottam, ami kereken 33K-val van odébb.
Szeptember első napjaiban kattintottam rá a BSI oldalára és néztem meg, hogy mikor lesz a következő verseny: szeptember 10. félmaraton, október 7. maraton. Gondolkodás nélkül jelentkeztem is mindkettőre. Előbbitől nem féltem, de az októberi megmérettetés kihívásnak tűnt. Hirtelen megijedtem saját bátorságomtól. Gondoltam, hogy valahogyan tudom teljesíteni majd a távot, de féltem a rossz élménytől, féltem attól, hogy megint az általános iskolai futóversenyt fogom újraélni, amikor a záróbusz már csak ötszáz méterre volt mögöttem. Úgy akartam lefutni, hogy még utána is legyen kedvem felhúzni a nyúlcipőt. Ezért profi segítség után néztem: Monspart Sarolta egy hónapos edzéstervét választottam a felkészüléshez, amelynek többek között fontos eleme, hogy a hét egyes napjaira változatos távokat tűz ki, azaz például hétfőn 14, szerdán 5, majd pénteken 22 km lefutása a cél.
Ha nem is tudtam betartani minden elemében, de nagyságrendileg követtem a futófenomén tanácsait, és utólag, maratonnal a hátam mögött úgy tűnik, bevált.
Nem futottam döbbenetesen jó időt (átlagban 6’25’’-ös ezreket), de sikerült elkerülni azt, amiről csak „fal”-ként emlékezik meg a futóirodalom: 30-35 km környékén jön a mázsás súly, a végtelen fáradtság, a gödör, amelyből nagyon nehéz kikászálóni. Mentálisan vettem fel ez ellen a harcot. Az volt a stratégiám, hogy nem számolom a 
kilométereket, nem viszonyítgatok folyamatosan, hogy a táv negyedénél, felénél vagy tizedénél járok-e, hogy még hány szigetkör van hátra. (Ugye ugye, ismerős gondolatok ezek...?) Elhesegettem minden olyan gondolatot, ami a fáradtság és a fájdalom körül gomolygott. Mert úgysem tudsz rajta segíteni, majd elmúlik. Persze sokkal egyszerűbb mondani, mint megcsinálni, de csak ha feleannyiszor jut eszedbe, hogy „most meghalok azonnal”, már jó vagy. Szokták mondani, hogy a maraton fejben dől el. Ezzel csak egyetérteni tudok. A fal tehát nem jött. Persze folyamatosan lassultam, fáradtam, de nem volt összeomlás, amit a stratégiám sikerének tudok be.
A mentális részén túl persze fontos az optimális fizikai állapot. Evidensnek hangzik, de mégis hangsúlyoznom kell: minél többet futsz, annál hosszabb lesz az a táv, amit bármikor, bármilyen körülmények között lefutsz. Ezt a határt érdemes óvatosan, fokozatosan tágítani, helyenként megijeszteni magunkat egy nehezebb vagy hosszabb szakasszal, ami fejleszt. Ha eljutsz oda, hogy 20-30K nem okoz gondot, akkor a maratonnal sem lesz baj. Nekem van még egy dolog, ami kritikus, de nem biztos, hogy ezzel mindenki így van: az étkezés. Nagyon könnyen felfordul a gyomrom futás közben, ezért nagyon odafigyeltem arra, hogy a maraton előtti hetekben már nagyon ne változtassak az étkezési szokásaimon. A verseny reggelén nekem a zabpehely és a banán jött be, magán a versenyen pedig három csomag energiazselével tartottam magam. A félmaraton fontos tanulsága volt, hogy a szőlőcukor török átok: ugyan gyorsan megdobja az energiaszintet, de ugyanilyen hirtelenséggel ejt is a mélybe. Ezért ezt a maratonon már messziről elkerültem.
Az én 10 pontom tehát így fest:
1. A hosszútávfutó türelmes. Nem akar a végére érni a távnak, nem az a cél, hogy beérkezzen. Csak fut.
2. Ne számolgass folyamatosan, hogy még mennyi van hátra, hogy ez mennyi szigetkörnek felel meg, stb. Attól nem kerül közelebb a cél, hogy ezen jár a fejed, sőt, ez akadályoz meg abban, hogy élvezd a futást.
3. Edzz a szabadban, változatos helyszíneken. Erdőben, mezőn, szigeten, városban, sík terepen és hegyen.
4. Futás közben ne lógasd a fejed, ne az előtted lévő métereket vizslasd! Fejet fel! Nézelődj, élvezd a futást!
5. Cipő, cipő, cipő. És általában a felszerelés. Ezen nem érdemes spórolni, mert egy, az izzadtságtól elnehezült pamutpóló megkeseríti a futás örömét.
6. Reggeli edzésre soha ne menj üres gyomorral, mert azzal legfeljebb 4-5 km-re jutsz. Inkább kelj fel kicsit korábban, hogy legyen időd nyugodtan megreggelizni.
7. Viszont a teli gyomorral is vigyázni kell, mert rókakergetés lesz belőle.
8. Barátokkal edzeni isteni. Közben lehet röhögni vagy éppen együtt szenvedni, és ha kicsit (nagyon) jobb futók nálad, az húz magával.
9. Szólj barátoknak, hogy jöjjenek szurkolni a maratonra. Elképzelhetetlenül sok energiát ad a biztatás, amikor épp kezded elveszíteni a lelkesedést.
10. Végezetül: ne azért fuss, hogy meglegyen a maraton. Csak fuss. Sokat. Fuss, mert futni jó.
Fontos e ponton jeleznem, hogy nem vagyok profi sportoló, nem volt soha edzőm, ezért a sebesség sem volt soha szempont. (Az idei Ultrabalaton ezen valamelyest változtatott, de ez már egy másik bejegyzés tárgya.) Tehát a meglátásaim nem a mind gyorsabb maraton eléréséről szólnak, pusztán arról, hogy mi volt a módszerem, hogy az első maratonomat reményeim szerint továbbiak kövessék.
Magyar Kornélia
