Sok dolog van a földön, ami fölött elmélkednem fölösleges. Tegnap este mégis egy ilyesmi foglalkoztatott. Tudom régóta, ésszel megérthető, hogy az idő mibenlétén elmélkedni botorság.... az van. Csak úgy.

Ám mégsem „csak úgy” fordult figyelmem e felé. Hallom a híradásokból, az idén is megkezdődtek a középiskolai számadások tudásról, szorgalomról. Ünnepélyes formában tisztelve meg tanárt, oktatást, diákot. Május elején, az érettségi vizsgák kellemesen borzongató, vagy éppen dermesztően reménytelennek tűnő  időszakát éli diák és tanár, nem kevésbé az otthon izguló szülő, tesó,nagyi.

Természetesen először sajátomra gondoltam. A régi sulira, néhány kellemetlen, de annál több kellemes percre, az érettségi hangulatára, osztályfőnököm mosolyára, a csajok és fiúk ideges nevetgélésére a vizsgára várakozás perceiben, a ballagás napjának tikkasztó melegére, a hatalmas torta közös elfogyasztására, utoljára az osztályteremben együtt.

Aztán a lányaim – sorban egymás után,három – jutnak eszembe…ballagások + vég nélkülinek érzett tanulás az utolsó pillanatban is, nem ritkán éjt nappallá téve + érettségi izgalmak. Majd ezt követően a felszabadult, rehabilitációs nyári fürdések a Balatonban, a  fárasztó és szép május-júniusok után.

Ma már  a fotók - és emlékek - őrzik az akkori arcokat. Mint például ezen a képen, ahol középső lányom pózol félénken felénk – vagy a fotós felé? – a ballagás napján.

Vidám, nevetős volt,mint a társai, mi – anyám és én – kísértük őket virággal, könnyekkel. Persze ott volt a család többi tagja, csak az elérzékenyülésük nem volt annyira látványos, mint a miénk.

Azért én még emlékszem, amikor a ballagás reggelén, az indulás előtt harmadszor szólította párom a nagy nap főszereplőjét, ugyan jöjjön már le az emeletről, mert késésben vagyunk, és  amikor meglátta a nagylányt teljes ünnepi díszben lefutni a lépcsőn, gyorsan az ablak felé fordult…

Szóval az idő …maholnap az akkori nagylányok mutogatják a régi fotókat gyerekeikről.

Nem tudom…biztos úgy van ez, hogy az emberben valahol mélyen ott dolgozik a szolidaritás a ma érettségizőivel… Bár én minden évben izgulok értük..Pedig nem vagyok pedagógus. Csak a bizakodás,a reménység nem hagy ilyenkor. Szorítok nekik. Az új és friss erő, amire akkora szükségünk van és lesz, most érik.

Az időről közben teljesen megfeledkeztem. Megállt volna?