Szeged 2013. május 3.
Nahát, ezek a bodobácsok!
Számomra a tavasz végleges beköszöntésének a legbiztosabb jele, hogy úton-útfélen tömegesen megjelentek a bodobácsok. Ezért mostanában én bizony óvatosan, földre szegezett tekintettel mászkálok, nehogy véletlenül eltapossak akár egyet is Isten teremtményei közül. Remélem, nem csak én vagyok ekkora állatbarát. Ezekkel a sürgő-forgó kis bogarakkal kapcsolatos az alábbi kis történet is.
A kisgyerekek, mivel jóval közelebb vannak az anyaföldhöz, mint mi felnőttek, szinte mindent észrevesznek, ami ott lenn történik. Nemrég egy kábé három-négy éves forma kisfiú ment előttem a járdán az anyukájával, amikor a gyerek hirtelen megtorpant és a földre mutatva felkiáltott:
- Nézd, anyu! Mik ezek? Bogarak?
- Igen, kisfiam, azok.
- Milyen szép piros a hátuk! De miért kisebb az egyik, nagyobb a másik?
Hát, igen. Tavasz lévén a verőköltő poloskák családjába tartozó bodobácsok ilyenkor a szerelem tüzében égve futkároznak szanaszerte a földön. Csakhogy némelyek szemérmetlen módon, szerelemtől bódultan összefogódzva teszik ezt. Ezért tűnik egyik bogár kisebbnek, míg az éppen szerelmeskedők nagyobbnak.
Az anyuka viszont frappánsan megoldotta ezt a kényes szituációt, mondván, hogy ahogy vannak kisfiúk és nagyfiúk, úgy vannak kis és nagy bogarak. Ez bizony így van.
Elgondolkodtam a látottakon (rossz szokásom ez nekem), hogy milyen szerencsések is vagyunk mi emberek. Hála a Teremtőnek, hogy mi nem a bodobácsok módjára tesszük, amit teszünk. Milyen meghökkentő és nem könnyen megmagyarázható jeleneteknek lennének tanúi a nyiladozó értelmű gyermekek. Még rá gondolni rossz!
U. i. : Akik többet szeretnének tudni a bodobácsok viselt dolgairól, azoknak a szíves figyelmébe ajánlom Winkler Róbert “Nagyvárosi természetbúvár” című könyvét.
Méhes János termbúv