Az első oldalakon kiderül, maffiaregény, hiába a csevegő, könnyed, a televízióból megismert hang, szerzői technika, nehéz olvasmány. Ebben a könyvben nincsenek jók, akik sorsáért az olvasó aggódhat, nincsenek rosszak. Itt mindenki bűnöző. Bűnöző az áldozat, bűnöző a hóhér. Lehangoló felismerés.
Állatfarm
A sokadik Sztálin-könyv, lassan Dunát lehet rekeszteni a diktátor-despotát vagy despota-diktátort főszerepbe emelő könyvekkel. Sztálin irodalomba mártva (Oksanen: Sztálin tehenei), Sztálin, a feminista (Schlatt Mária: A feltörekvő nő), Sztálin az angliai szalon-balról (Martin Amis: Koba, a rettenetes), és a sor folytatható. Az ember olvassa, ajándékozza, hogy más is olvassa, más is felismerje, milyen 
vékony a határsáv az ember és az állat közt, mi mást tehetne. Mi egyebet, ha nem ért egyet Szolzsenyicin rémült feljajdulásával: „Úristen! Vajon melyik csatorna mélyére süllyesszük el ezt a múltat?!”
A múltat nem kell elsüllyeszteni, a múlt tanít. Ennek a közhelynek köszönhető, hogy Kun Miklós ikszedik Sztálin-könyvét, látva a paramétereket széltében-hosszában, némi célzatos prekoncepcióval kezdem. Évtizedek óta kérdés, mondhatni, megválaszolatlan kulcskérdés, hogyan is kezeljük a kommunista alaptételt. Hogyan fogadjuk be, helyezzük el fogalomtárunkba magát a szót. Főnév? Melléknév? Netán ige, vagy még netánabb: határozószó? "Mi, kommunisták különös anyagból vagyunk gyúrva", mondja ki szivárványos egyértelműséggel a lenini önmeghatározás. Csak létezik valami rejtett értelme, ha maga a nagy Lenin mondja a maga szájával 1918 januárjában. Bízhatunk abban, hogy Kun Miklós egyértelmű választ ad erre a „különös anyag” tételre, mert egy Kádár Jánosnak írott levelében így emlékezett vissza Kun Béla feleségére, aki Kun Miklós nagymamája: "Kun Béláné mindig kommunistához méltó optimizmusra nevelt bennünket, családja tagjait". A jó pap holtig tanul, én pedig jó pap volnék, ha pap volnék, várom, hogy definíciós irányba állítson végre valaki ebben a központinak látszó káoszban: most akkor az kommunista, aki mondja magáról, vagy az, aki azt mondja, nem vagyok kommunista. A kommunista jelző életforma, államvallás, személyes hitvallás, egy-egy ateista pártot összetartó halászháló? Vagy pedig, e lehetőség kriminális gyanúja is felmerül, szimpla hatalmi eszköz bűnözők kezében?
Nézzük a címlapon megjelenő két nevet a fiatalabbak kedvéért. Kun Miklós Kasinban (SZU) született, hatvanhét éves, Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, Szovjetunió- és Oroszország-szakértő, összefoglaló néven kremlinológus. Családja a 20-as években a Szovjetunióba emigrál, a nagypapa Kun Béla kommunista politikus, a Tanácsköztársaság vezetője (Sztálin a nagy tisztogatás idején őt is kivégezteti). A nagymama, Kun Béláné (született Gál Irén) ugyancsak megjárja a börtönt. A család 1959-ben települ haza Magyarországra, miután 1956-ban a szovjet igazságszolgáltatási szervek rehabilitálják a kivégzett Kun Bélát.
Joszif Visszarionovics Sztálin, Gori, Orosz Birodalom, 1878. december 18., Kuncevo, Moszkva mellett, 1953. március 5.) apai ágon oszét, anyai ágon grúz nemzetiségű szovjet forradalmár, az Oroszországi Kommunista Párt főtitkára, a Szovjetunió generalisszimusza. Ő, Sztálin, Kun Miklós főszereplője.
Az első oldalakon kiderül, maffiaregény, hiába a csevegő, könnyed, a televízióból megismert hang, szerzői technika, nehéz olvasmány. Ebben a könyvben nincsenek jók, akik sorsáért az olvasó aggódhat, nincsenek rosszak. Itt mindenki bűnöző. Bűnöző az áldozat, bűnöző a hóhér. Lehangoló felismerés.
Az is lehangoló felismerés, hogy amikor 1961-ben kivágják Sztálint a Lenin-mauzóleumból, és elkaparják egy közeli lyukban (eddig nem jut el a kötet, 1953. március 5-ével, Sztálin halálával zárul), nem az a reformista Nyikita Hruscsov teszi ezt, akit már élőben láthattunk, ha elég öregek vagyunk, hanem a nagy mészáros legjobb tanítványainak egyike. Példának okáért Sztálin őt vezényli Ukrajnába, amikor az ukránok elunják az éhínséget, miközben földjük a Szovjetunió éléskamrája, és elharapták néhány komisszár torkát. Kun Miklós nem ment fel senkit, és nem akad el az alcímben rögzített kettős vizsgálat szorításában (történelmi-lélektani kollázs), nem kérdés, hogy Sztálin pszichopata volt-e, verte őt az apja, nem verte, mennyire verte. Mellékkérdés az egészhez képest Sztálin lelki- vagy idegi eredetű defektje, és milyen betegségről beszélhetünk egy olyan Gazda esetében, aki hetvenöt évet él? Ha beteg lett volna, jegyzem meg – végre valami derűs kapcsolódás Közép-Kelet-Európához – a magyar irodalom akkori nagyjai nem köszönthették volna aranysujtásos születésnapi gyűjteményes kötettel. Akármi van Sztálin szervezői zsenijével, hideg fejével, szuperbiztos emlékezőtehetségével, egyetlen ember nem alakíthatja át egy egészséges társadalom működését. Épkézláb társadalom már Lenin mellől leakasztja a falról, talán Lenin elvtárssal együtt. De hogy a bandát, a maffiát, az alvezéreket nem ismerjük, ha működik az ország, a nép önvédelmi rendszere, az biztosnak látszik. A világ soha nem hallotta volna Molotovok, Abakumovok, Jezsovok, Beriják és Hruscsovok nevét. Talán ez a válasz a kommunista definíciós kérdésére.
Az csak hab a tortán, hogy a rettegett Gazda él 1953. március ötödikén, amikor a fellélegző második vonal imponáló tempóban leváltja. Igaz, már alig pislog.
Kun Miklós: Sztálin alkonya, Unicus Kiadó, 4998 Ft
ÚKP, 2013. 04.